Mezei Attila: Lepkés történetek – Hazafelé

Az asszony a régi, kényelmes cipőjébe bújt, a lábbeli már csúf volt, de ahova megy, ott biztosan nem fogja az ördög nézegetni, hogy kopott. A vincellér ház előtt találkoztak, ahol szoktak. A hat lány együtt kezdte az iskolát is, szünetben mindnyájan mentek le a patakra, mert a tanító szerint mocskos volt a körmük. Együtt áldoztak, leginkább a fehérruhás királylányság miatt, a szentkúti búcsúba is együtt járnak. Hatvan éve.

Eleinte sokszoknyás magyar ruhában, szalagos, repülő copfosan. Később már a családdal, ordító, szaladgáló gyerekekkel, pálinkaszagú férjekkel, annyian, mint az oroszok. Mostanában újra csak így, hatan. Sötét ruhásan, kopott cipősen. Mindegyiküknek van ki miatt feketében járni, a még szerencsére élők pedig más utakon vássák saját életüket. Van út elég, nem csak a csodatévő helyre vivő.

A fia áldozott, bérmálkozott, egy ideig misére is járt, ministrált is, most meg papnak közelébe sem megy. Amikor ünnepnapokon együtt esznek, mindig összevitatkoznak, mert szerinte a papok mindig a hatalomhoz húznak. Bárki fegyvereit megáldják, legfeljebb később bocsánatot kérnek miatta. A gyakran színt váltó régi és új királyok meg ezért vetnek oda nekik valamit, ha ezt nem kapnák, akkor már régen éhen vesztek volna. A fia szerint ez azért van, mert a hívek kezdenek okosodni, látják, hogy a papok a főnökség adományaiért nyugtatgatják a szarul élő népet, hogy majd a túlvilágon sült kacsa várja őket. A búcsúba meg akkor fog menni, ha a gyógyvíztől erőre kapók szétdobált mankóiból egyet is visznek neki haza.

Az unokája, amikor kisebb volt, háromszor is eljött vele, érdekelték a prosekciósok zászlói, a búcsúsok sátrai és mise utáni körhintázás. Most már nem érdeklik, különben is, ilyenkor ismétlik a Tenkes kapitányát a tévében. A pap szerint azért ebben az időben, hogy a kölkök ne akarjanak misére járni.

A keresztnél járhattak, és már a negyedik autó porozta össze az Isten közelébe igyekvőket, ezért halkan szentségeltek keveset és azokra a békés időkre emlékeztek, amikor a még apró gyerekeik ebéd után kitelepedtek az út mellé autókat nézni. Akkor jöttek csak be, amikor meglátták a Pécsre igyekvő repülőt, nyakig szutykosan, a fekete faepertől lila szájjal, és örömmel újságolták, hogy hármat is láttak. Egyik meg is állt, a teherkocsi, mert valaki a fáról bedobott az ablakán egy marok ragadós gyümölcsöt.

A szent kútnál rengetegen voltak, az út két oldalán a sátraknál a lándzsájával kígyót szurkáló szent képétől a kék színű műanyag indiánig mindenhez hozzáfért, aki vagy az üvöltő gyerekekre akart valami hangtompítót szerelni, vagy az otthon maradottakat akarta elkábítani némely hasznos ajándékkal. A templom előtti oltárnál fiatal, idegen pap misézett. Az asszonyok egyöntetűen megállapították, hogy kár érte.

A szertartás után, ahogy szoktak, a sokadalommal együtt elevickéltek a körhinták közelébe, ahol minden úgy zajlott, mint amikor fiatalok voltak. A kis hinta körül ácsorgókat többnyire az foglalkoztatta, hogy a zöld lovon vígan nyargalászó unoka hajlandó lesz-e leszállni onnan ennek az Istennek az idejében. A másik ringlispilnél a szálldosó, pörgő lányok bugyiját lehetett szemlélni. A céllövölde mellé kitelepült söntésnél az erdésszel, akinél valamikor csemetét ültettek, hozattak egy pikoló sört. Öregasszonyoknak nem volna illő beállni a szomjas férfiak sorába. Vihogva megitták, aztán elindultak haza.

Ketten, ketten egymásba karolva mentek, percekig csendben, az egyikük kendőjére odatelepedett lepkét nem akarták locsogással elzavarni. A pillangó a tejbegyűjtő, libakergetőnek csúfolt teherautó hangjára elillant. A hang egyre erősödött. Az asszony ezt a hangot hallotta életében utoljára. Utolsó gondolata pedig az volt a mentőben, hogy az embere biztos éppen alszik egyet a gangon a nyugágyban.

Mezei Attila legutóbb a Szöveten:

Mezei Attila: Névtelenek 1526 (Részlet a regényből)