ESSZÉ

Gerőcs Péter: Az esszét író író

Miért ír valaki esszét? Egyáltalán, mi az az esszé?

Számomra a legszabadabb áradású szövegfajta, melynek műfaji meghatározottsága csekély, vagy talán nincs is. Ha definiálnom kellene az esszét, azt mondanám, hogy egy olyan szöveg, amelynek a szerzője azt ír, ami csak az eszébe jut. Minden esszé a saját szabályait állítja fel. A szerkezetre természetesen ügyelni érdemes, ám azt, hogy mi alakítja, senki nem mondhatja meg. Ilyen értelemben ez a legszövegérzékenyebb műfaj. Sem történetnek, sem gondolatnak nem kell megfelelnie, de ennek is, annak is szemtelenül válogathat az eszköztárából. Még az is lehet, hogy egyetlen szó, vagy egy szófordulat válik motívummá, így esetleg a zárlatát is nyelvi létesítmények hozzák létre.

Játékból hasonlítsuk össze a regénnyel vagy a novellával. Az elbeszélő műfajok rendelkeznek egy erős kötöttséggel, ez pedig nem más, maga az elbeszélés. Nagyon nehéz regényt írni cselekmény nélkül. Persze a cselekmény kialakításán belül szerző és szöveg teljes szabadságot élvez, de nehéz eltekinteni a mondat első felében meglévő kitételtől. Az esszében ilyen nincs.

Az esszé játék a nyelvvel. Van, hogy egy gondolatépítmény álruháját ölti, de van, hogy megbújnak benne elbeszélői vagy más elemek, és egy kicsit úgy csinál, mintha novella volna. Egy esszé lehet egy tudományos tétel cáfolata, de lehet akár egy bevásárló lista, ha az szép, vagy bármiért érdemes az olvasásra.

Itt álljunk is meg egy pillanatra!

Ki tudja, hogy mit érdemes olvasni? Senki, még a ponyvakiadók vezető szerkesztői sem. Annyi azonban sejthető, hogy kötöttebb műfajú szépirodalom esetében az olvasónak legalább némi támpontja van az olvasás előzetes elvárásainak kialakításakor. Esszé esetében ilyesmiről sem beszélhetünk, tehát nagyobb a rizikó. Talán nem is akadnak majd olvasói. De az is lehet, hogy ha valami korábban ismeretlen és nem kiszámolható ok miatt szerethető lesz az az esszé, esetleg egy esszékötet átfogó koncepciója, akkor nagyon sok olvasót gyűjt maga köré a könyv.

A kérdés, hogy akarunk–e játszani? Van–e kedvünk, bátorságunk a szövegekkel elindulni az ismeretlenbe? Hogy ez mit jelent? Azt, hogy adott esszében bármi, a legváratlanabb módon történhet meg.

Kamasz koromban, valamikor a nullás évek elején, találtam egy könyvet az iskolai könyvtárban. Olvasmányélményeimet akkor még nem rendszereztem. Minden befogadás impulzusszerűen történt meg. Ha valami megtetszett, azt egy ültő helyemben faltam be. Ha viszont valami nem vonzotta, vagy esetleg taszította a figyelmemet, elhajítottam a könyvet.

Ez a könyv érdekesnek mutatta magát. Egy szerző, a fent említett okok miatt a nevére már nem emlékszem, de magyar volt, ez egészen biztos, azt játszotta, hogy az elbeszélést széljegyzetekkel, szerzői kommentárokkal látja el. A cselekmény bonyolódását váratlanul megakasztja, és elmagyarázza, hogy az adott fordulat mellett miért döntött, miket tervez épp előkészíteni a további bonyodalmakhoz, vagy épp azt, hogy egyik vagy másik megoldást miért veti el. Még a nyelvi furfangokat is elmagyarázta nekünk. Nagyon tanulságos volt, és a kifejlés okadatolásában rejlett egyfajta krimi jelleg is. Beleshettünk az alkotó műhelyébe, csendes tanúi lehettünk a nemzés aktusának.

Az esszének bármi lehet a tárgya. Ebben a fent említett esetben is esszéről beszélünk, melynek a tárgya egy elbeszélés volt, és a véletlen úgy alakította, hogy a tárgy és a köré vont értekezés egyazon alkotó tollából származott. Számomra ez az esszéírás legteteje. Bizonyos értelemben itt a szöveg önmagára utal, önmagára vonatkozik, önmagáról szól. Lehetne ezt az eljárást továbbfejleszteni, de az talán már tényleg csak az öncélú játékot szolgálná; a játékot élvező személy egyedül a játék készítője lenne. Vagy ki tudja.

Vannak persze másféle esszék is. Egy Starobinsky féle tollforgató rendkívül izgalmas észjárású esszéista, ő ugyanakkor nem játékba hívja az olvasót, hanem filozófiai és filozófiatörténeti elmefuttatások sajátos terepasztalának tekinti a műfajt. Ami, tegyük hozzá, erre is alkalmas. Földényi F. László hasonló felhasználója az esszének. A műfaj ilyen értelemben létrehozza a főbb bejárási útvonalait. Ha a művelt gondolkodóban, sokat olvasott, nagy erudícióval rendelkező egyetemi tanárban is ott buzog az írhatnék, a szuverén műfajú írásra, szabad alkotói mozgásigényre való hajlam, akkor az esszé kiváló lehetőséget teremt arra, hogy tanulmányokká érlelt súlyos kutatásai mellett kipihenje meggémberedett szinapszisait.

A másik, könnyedebb irányokban egészen a publicisztika, szintén bajosan meghatározható műfaji határaiig terjed. A publicisztika azonban már nem esszé. Hogy mi a különbség? Hasonlóképpen vannak egymással, mint a novella és az ismeretterjesztő irodalom, vagy az elbeszélőköltemény és az újságcikk. A publicisztika általában gondolatébresztő, de a tárgya beleköti a szöveget a napi aktualitásba. Az esszét nem. Még akkor sem, ha innen indul el, a napi aktualitástól. Másképpen megfogalmazva: a publicisztika nagyon gyorsan elévül, néhány hónap, vagy pár év után teljesen értelmezhetetlenné és olvashatatlanná válik, míg az esszé nem. Annak szavatossági idejét másként jelölték ki.

Szóval az esszé játszótér. Pihenés a tollforgatóknak. Nyújtózás. Vidámság. Szimfónia helyett egy könnyed kvartett.

Én magam is azért írok esszéket, hogy a regények piramisait kipihenjem egy legóvárral.

Az esszének, ha felelőse ügyesen alakítja, még a torzó jelleg is jól áll. Próbálkozni kell.

Vajon melyik lesz az a mondat, ami beillik utolsónak? Talán az előző volt?

Vagy éppen ez, ez a mostani lesz az?