Handó Péter: Egy kicsit…

Egy kicsit…

Handó Péter

Bunkerből nézni
mennyivel könnyebb,
amikor könnyet és vért
isznak a földek,
és nincs gátja a szenvedésnek.

Van whisky kartonszámra,
és másé lesz a számla,
amikor kiállítják;
és aki még él
– a bunkerlakón kívül –,
belevénült a gyilkolásba.

Mélyen átélve
– a biztonság édes gyönyörében –
ki hihetné el, hogy
a bunkeren túli élet
olvadt-talaj-sivár?
Aki látta, már
elhagyta a mindenséget.
Bár ő sem maradt
ettől vétlen.

Odafönt
a fák letört hegyén
világító férgek tanyáznak.
Tövükben egy-egy korcs legény
csonka ujjaival babázhat,
míg ülni tud
a sámlinak kapott
akna tetején.

A bunkerbe
neki
nincs nyitott lejárat.

Atomszél söpri
a pernyés tájat.
Csonka acélvázak
érces fuvolahangja
száll a magasba.
Egy töpszli
lélek sírva fakadna,
de nem lát el a szemüregéig.
Neki ezt nem szabad…

Derékba tört villanypóznától
bakaraszra vérzik majd el a teste,
mire az este leszáll.
Kinek fáj a veszte?
Darabokra szakad –
mielőtt megkeseredne.

Bunkerből nevetve árad a mámor
és tréfásan szalutál
a zsíros félhomály,
mert nincs, ki meglesse
perverz titkait.

A konzumnő
imádja a csalit,
és bárkit boldogít,
csak maradhasson
a nyerő közegben,
csak ne tudja meg
ki és mi van még fenn.
Ő maradjon ébren –
ez a fő… –
Más terüljön szét
az aknavetésben.

Akár a vetésforgó
az újra és újra
felszántott réten,
érvényes szómagokat súgva
próbál egy torzó
emberülni.

A létezés űrnyi mélységeit
most ildomos megkerülni.

Fölösleges a szemérem.
Az élő vétkezik,
hogy éljen még egy kicsit
a bunker melegében.

Handó Péter verse legutóbb a Szöveten: