Czini Zoltán: Némaságba burkolózva (Kritika Molnár T. Eszter könyvéről)

Molnár T. Eszter: Hidegkút. – Bp.: Kalligram, 2022

Hallgatni sem könnyű, de elhallgatni még nehezebb. Ilyen, s ehhez hasonló mély gondolatokat ébreszt Molnár T. Eszter legújabb regénye, amely a 2022-ben megjelent magyar regények képzeletbeli listáján biztosan igen előkelő helyet foglalna el, nemcsak a jól kidolgozott karakterek miatt, hanem a történet fokról fokra történő kibontakozása miatt is, ugyanis oldalról oldalra, lassú tempóban haladva kerülnek a helyükre a szükséges darabkák, s bár számos szál a regény végén elvarratlan marad, még sincs olyan érzésünk, hogy lezáratlan lenne a narráció.
A 20. századi modern regény ‒ gondolok itt Marcel Proust és Virginia Woolf regényírására ‒ időkezelési technikái kapcsán szokás azt emlegetni, hogy olyan módon alkalmazzák az ábrázolási eljárást, hogy akár egy pillanatban is meg tudják ragadni az egész életet. Molnár T. Eszter Hidegkút című regényének időkerete egyetlen nap, mégis ebben az egy napban részletesen megvilágításra kerülnek az utóbbi öt év eseményei, de a szereplők egymással való kapcsolatának viszonyrendszere, annak kifejlődése majd módosulása időnként olyan eseményekkel is kiegészülnek, amelyek öt évnél korábban történtek, s bár látszólag nem tartoznak szorosan a cselekmény lényegéhez, mégis igen jelentős mértékben hozzájárul(hat)tak az elhallgatáshoz, vagy a részletesebben bemutatott utolsó öt évben Attila némaságához is, hogy bátran kimondható: a felszínen futó történet egy nap, de az ez idő alatt felelevenített események révén mégis a teljes élet belefoglaltatik ebbe a napba.
A szövegtest felépítése is igen érdekes, rövid, mindössze néhány oldalas fejezetek váltogatják egymást, s folyamatosan váltakozik az elbeszélői nézőpont. Ez kezdetben némi fejtörést okoz, ugyanis egyszerre nagyon sok szereplő jelenik meg, s nem értjük azonnal, hogy közöttük milyen kapcsolati háló áll fenn, de meglepően gyorsan, már a harmincadik oldal környékén a legfontosabb összefüggések letisztulásra kerülnek, s ettől kezdve fokozatosan, újabbnál újabb szegmensek beemelésével minden esemény részletesebb kidomborításra és minden szereplő részletesebb bemutatásra kerül, tehát fokozatosan kibontakozó figurákkal találkozunk, amely még izgalmasabbá teszi a regényt. Ezzel nincs vége az izgalmas megoldásoknak, ugyanis a narrátor hol egyes szám harmadik személyben, hol egyes szám első személyben szólal meg. Barbara és Simon egyes szám, harmadik személyű szerepeltetése olyan lehetőségeket teremt, amely a tanár és az orvos szerepét úgy mutatja be, mint akik az adott hivatások egy-egy képviselői, tehát a diákokkal és a betegekkel való kapcsolatuk megjelenítése betekintést nyújt minden pedagógus és orvos munkahelyi tevékenységébe, azaz általuk sokan ‒ nem csak a pedagógusok és az orvosok ‒ önmagukra ismerhetnek, s ilyen szempontból igen csak hitelesnek tűnik mindkét karakter. Ebből kifolyólag pedig, még úgy is, hogy rengeteg hibát vétettek ‒ elhallgattak ‒ empátiát tudunk irántuk érezni, sőt, még szimpatikusak is lehetnek, de ez már teljes mértékben a szubjektív megítélés kérdéskörébe tartozik. Az egyes szám, első személyű narrációk belső monológok. Az egyik a húga halálát követően némává vált tizenéves Attiláé, akit számos trauma ért. Azt feltételezzük, hogy a hallgatás, a némaság fokozatosan teljes elszigetelődéshez vezet, de ebben az esetben nem így történik, ugyanis Attila az öttagú társaság bandavezére, akik különféle, egyre súlyosabb bűncselekményeket követnek el. A gondolatait az olvasóval egyes szám, első személyben megosztó fiú már kezdetben sem szimpatikus, igazi rosszfiú, ugyanakkor ahogy haladunk előre, az egyre csak sötétedő oldalát villantja fel, amelyet a hidegvérűsége csak fokozni tud: cselt sző, kegyetlen, rabol és fosztogat, s az is kiderül, hogy két gyilkossághoz is köze van. A felnőttekben némaságával mégis szánalmat ébreszt, akik az elkövetett bűncselekmények bizonyítékainak eltüntetésében, vagy hamis alibi biztosításában segítenek neki, ugyanakkor ő nem érez lelkiismeret-furdalást a tettei miatt, s megbocsátást sem vár el senkitől. Barbara arról is meg van győződve, hogy Attilának köze van húga halálához, aki egy kilátóról a mélyben lévő sziklás partra zuhant. Nem szabad megfeledkeznünk Edit egyes szám, első személyű belső monológjairól sem, amelyek elsősorban azt a célt szolgálják ‒ azon kívül, hogy az öregek otthonának hétköznapjaiba is némi betekintést enged ‒, hogy megvilágítsák Barbara gyerekkori neveltetésének hiányosságait, s hogy a traumák újabb traumákat eredményeznek, amelyeket generációk ‒ Edit, Barbara, Attila ‒ cipelnek a vállukon.
A történetet számos bizonytalanság lengi körül, s ezekhez nagyban hozzájárul a némaság és a már többször is megemlített elhallgatás. A némasága mögé rejtőző kiskorúról ‒ pszichológusi szakvélemény szerint csak megjátszott némaság, de ezzel senki sem ért egyet ‒ sokáig senki sem feltételezi, hogy bűnöző lenne, de amikor agyonverve találják az iskola zenetanárát, a nyomok a bandájához vezetnek, s szülei számára is egyértelművé válik, hogy a némaság mögött maga a gonosz lapul, bár folyamatosan arról folytatnak eszmecserét, hogy Attila minden cselekedetének nyomós oka van, nem lehet rá nem áldozatként tekinteni. Az elhallgatással járó legnagyobb fájdalmat talán Simon okozza Barbarának. A nő öt éven át abban a meggyőződésben élt, hogy Attila lökte le a húgát a kilátóról, ami után örökre megnémult, de Simon abban az egy napban, amit ténylegesen végig követhetünk a könyvben felfedi, hogy nem így történt, nem a fiú ölte meg a húgát. Az elhallgatás vétke az igazság leleplezése következtében még súlyosabbá válik, ugyanis az ötévnyi igazságnak vélt hazugság számos pszichés következménnyel járt, de az igazság sem felszabadítóbb, ugyanis, ha Juli öngyilkosságot követett el, akkor az újabb kérdéseket vet fel a szülői felelősségre vonatkozólag. Mindebből az következik, hogy egyre csak mélyülnek a lelki megrázkódtatások, a némaság, az elhallgatás majd a hirtelen nyilvánvalóvá váló igazság feltárulkozása már-már a téboly határára sodorja Simont és Barbarát.
Molnár T. Eszter regénye, amellett, hogy számos izgalmas megoldással teszi érdekfeszítővé az amúgy is igen megrázó történetet, számos olyan kérdéskört jár körül, amely bármikor aktuálissá válhat bármelyikünk életében: munkahelyi kiégés, párkapcsolati problémák, az egymásra szánt nem megfelelő mennyiségű időből adódó elhanyagoltság-érzés, az internethasználat szabályainak nem ismerete és annak következményei stb. Nemcsak a Hidegkút szövegteste és annak szereplői bontakoznak ki fokozatosan, kockáról kockára, hanem a gondok tetőződése, s azok meg nem beszélése, elhallgatása is lépcsőről lépcsőre haladva eredményezi azt, hogy az egyén, majd a család is elindul lefelé a lejtőn, ahonnan már nincs megállás. Simon azt vallja, hogy a daganatot vagy jól körülhatároljuk és eltávolítjuk, vagy pedig hátat fordítunk a betegnek, s lemondunk róla, s ez átvitt értelemben az emberi kapcsolatokra is jól vonatkoztatható.
Mi, akik az 1990-es években, vagy akik még korábban szocializálódtunk, ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy ilyen szörnyűséges események csak a filmekben vagy a krimiirodalomban történhetnek meg, vagy ha mégis valóságot öltenek az ezekhez hasonlatos események, akkor azok csakis az Amerikai Egyesült Államokban következhetnek be. Azonban, ahogy olvassuk ezt a kortárs magyar regényt, rá kell jönnünk ‒ ha eddig nem jöttünk rá ‒, hogy a néhány évtizede a még csak filmvásznon vagy könyvek lapjain életre kelt események mára már ténylegesen is a hétköznapjaink részévé váltak. A hírlapok és hírportálok szinte napi rendszerességgel közölnek cikkeket az iskolai erőszakról, az időről időre letartóztatott pedofilokról, de a gyermekbűnözés is egyre nagyobb méreteket ölt, azzal, hogy ez utóbbi még mindig tabutémának számít.
A könyv borítóját is érdemes lenne megvizsgálni, viszont akkor még több részletet kéne felfednem a regényből, s ezt nem tartom célszerűnek. Annyit viszont meg kell jegyeznem, hogy a színek harmóniája és a borítóra vitt motívumok is igen vonzóvá teszik a könyv küllemét, ami manapság már alapkövetelmény. Amikor rájövünk, hogy a borító miként is függ össze a szöveggel, akkor az újabb élményt biztosít az olvasó számára. Egyetlen egy negatívumot szeretnék csak kiemelni: engem zavart, hogy két-három oldalanként találtam benne gépelési, olykor helyesírási hibákat is. Egyikük sem volt eget rengető, de némelyik a laikus olvasó számára is szemet szúr. A Kalligram Kiadó élen jár a kortárs magyar szövegek számának kiadása tekintetében, ugyanakkor már többször is az volt a véleményem, hogy kiadás előtt még egyszer el kellett volna olvasni a teljes szöveget a végső korrektúra elvégzése végett. Még abban az esetben is, ha a korrektúra korrektúráját jelenteni ez az utolsó, kiadás előtti újraolvasás.
Szkeptikusan álltam hozzá a könyv fülszövegében Zoltán Gábor által jegyzett rövid ismertetőhöz, amely szerint, aki elolvassa ezt a könyvet, az sosem fogja elfelejteni. Azonban a Hidegkút olyan sokrétűen ábrázolja jelenkorunk elhallgatott dolgait, s ezeknek az egyénre gyakorolt személyiségformáló és személyiségromboló hatását, hogy ha maga a történet nem is, de az azt körül lengő hangulat valóban feledhetetlenné teszik.

Czini Zoltán legutóbb a Szöveten: