Ha végleg egyedül hagysz,
kifekszem a parttalan partokra,
vizenyős lápok nád-hajára borulva
csónakroncs leszek,
megfeneklett deszka palló,
átkelő a semmibe,
korhadó test
a korhadás havában,
amikor fülledt párába szakad a liget,
verejtékezik az ég,
csapkolódó záporok bújnak
az állott homályba tespedt
erdők templomaiba.
Vércse-kiáltó messzeségben
porfelhő a kánikula.
Ha visszatérnél,
ünnepeld az őszt,
a huzatra nyitott ablakok
függöny-lobogós győzelmét
a legyőzött nyáron.
A tüzeskedő mezők láng-pipacsai
hantom fölött vigyázó csillagok lesznek,
érezni fogod a novemberi füstön át,
én voltam neked a világ,
egyetlen évszak míg velem voltál,
szerettél,
és el is hagytál,
hisz nem voltam neked más,
mint évelő vágy,
sistergő kikeletben zsongó
szerelmi ágy.

Lövei Sándor verse legutóbb a Szöveten:

Lövei Sándor: Elhagyott partok