KRITIKA

Czini Zoltán: Valóság és fikció határmezsgyéjén (Szeifert Natália regényéről)

Szeifert Natália: Örökpanoráma – Bp.: Kalligram Kiadó, 2022


Szeifert Natália negyedik regénye egyedülálló a szerző opusában, nemcsak terjedelmében – mivel ez a szerző első nagyregénye ‒, hanem a történetszövést, a megszerkesztést és a szerteágazóságát illetően is.
Az Örökpanoráma szövegteste próbára teszi az olvasót. Ahogy belekezdünk a történetbe, rá kell jönnünk, hogy egy több irányba elinduló história vár ránk, ugyanis fejezetenként újabbnál újabb szereplők lépnek be a történetbe, ráadásul már kezdetben biztosak vagyunk benne, hogy ezek az alakok valamilyen módon szoros kapcsolatban állnak egymással, de ekkor még nem tudjuk pontosan, hogy miként.

A regény végére természetesen minden összeáll, sőt, nagyjából a történet felénél már elég biztosak lehetünk abban, hogy ki, milyen ‒ rokonsági ‒ szállal kapcsolódik a másikhoz, viszont olyan mértékű erőfeszítést igényel mindennek a kapcsolódási hálónak a kibogozása, hogy biztosra vehetjük, hogy az olvasók nem kis hányadának fog beletörni az Örökpanoráma olvasásába a bicskája. A bonyolultság enyhítésén nem segít, hogy a helyszín és az idő sem határozható meg könnyen. Annyi bizonyos, hogy egy Szegély nevű faluban járunk, amely egy nem létező település, ugyanakkor bármelyik magyarországi félreeső település lehetne, viszont igen fontos szerep jut Trenknek és Kistrenknek is, amelyekkel az említett falu igen szoros kapcsolatban ‒ függőségi viszonyban ‒ áll. A cselekmény ideje hozzávetőlegesen a 20. század elején veszi kezdetét, végig követhetjük ezt a kaotikus évszázadot, s valahol a jövőben ér véget, ha véget ér egyáltalán. A regény egyik nagy érdeme, hogy realisztikusan ábrázolja a kezdetben fejlődő, majd fokozatosan hanyatlásnak induló falusi települést, amelynek a jövőben már az egyértelmű pusztulás fog osztályrészül jutni. A nagyváros lüktető körforgásától távol lévő Szegély ‒ egy félreeső helyen, a fővárostól kétórányira helyezkedik el ‒ földrajzi helyzete meghatározza a szereplők életét. Mint kiderül, egy családregénnyel van dolgunk, amely az ezen a településen tevékenykedő különféle generációk esélyeit latolgatja. A felütésben a faluba költöző Mariana és Karel még az állandóságot, a bizonyosat képviselik, lányuk, Catalina viszont már a városban tanul, de visszatér, s egész életében a szegélyi ‒ majd környékbeli ‒ gyerekek tanítója lesz. A következő generációt az egészségügyi végzettséggel rendelkező Gilda képviseli, akinek az alakja átvezeti a jövőbe a történetet: ő már lázadó, nyitott az újra, ugyanakkor még akkor is Szegélyen tartózkodik, amikor már szinte elnéptelenedett a falu. A zárlat felé közeledve megtudjuk, hogy Gilda lánya már Svédországban él, tehát kilépett az elnéptelenedésre ítélt környezetből.
Az elmondottakból jól látható, hogy egy olyan családregénnyel van dolgunk, amelyben a nőalakok dominálnak, bár vannak igen jelentős férfi szereplők is ‒ Jusztin, a falusi lelkész, Valter, a meg nem értett író, a Doktor, akinek a regény jövőt vizionáló egységében jut igazán fontos szerep stb. ‒, mégis a legfontosabb szerep Szegélynek jut, ahol összefonódnak, majd széttöredeznek az emberi kapcsolatok. A szöveg egyik célja a 20. századi magyarországi társadalmi helyzet ábrázolása, amelyet éppen a család különböző évtizedekben élő tagjainak köszönhetően igen sokrétűen és hitelesen sikerül bemutatnia. A regény számos fejezetből áll, amelyeknek szinte mindegyike akár önálló novellaként is olvasható, s ebből a megállapításból egyértelművé válik, hogy a történetnek az összerakása, a kohézió megteremtése csak kitartó olvasói tevékenység eredménye lehet. Bár kezdetben úgy érezzük, hogy szétmállik a szöveg, éppen az ellenkezője történik: fokozatosan épül, egységessé kovácsolódik össze. Ez az állítás annak ellenére megállja a helyét, hogy bár a társadalmi helyzet ábrázolása hiteles, mégis elérkezünk egy pontba, amikor a realisztikus megjelenítés átvált disztópiába, s ekkor a regény a korábbiakhoz viszonyítva mintegy megtörik. A disztópikus egységben ábrázolásra kerül mindaz, ami az emberiségre vár: folyamatosan kitörő járványok, megszűnő falvak, genetikai kutatások, kísérletek stb. A zárlatban Gilda már Teóval, a macskával beszélget.
Az Örökpanoráma kísérletet tesz arra, hogy egyszerre mutassa be az öröklétet és a nemlétet: a kibontakozást, a kiteljesülést és a leépülést, a megsemmisülést. Mindeközben ‒ immár túl a négyszázadik oldalon ‒ felmerül az a kérdés, hogy meg lehet-e egyáltalán írni egy családnak a többgenerációs történetét, pontot-e lehet tenni a történet végére: „Ezt a könyvet nem lehet befejezni, persze ki tudja, bármelyiket be lehetett-e valaha. Minden sorban új lehetőség, új regény nyílik meg, és már nem tudok vele tartani.” (409. old.) És valóban: a jövőbe mutató disztópikus rész nélkül egy sokkal kerekebb lezárást kaphattunk volna ‒ a realisztikus egység Mariana, a legidősebb családtag halálával zárul ‒, ugyanakkor az utolsó harmad megléte azt bizonyítja, hogy minden történetet tovább lehet írni, s egy történetet sem lehet megfelelőképpen lezárni.
A regény az irodalomban otthonosan mozgók számára még egy kérdést felvet, mégpedig azt, hogy a mágikus realizmussal és magával a Száz év magánnyal milyen mértékben hozható összefüggésbe. Olvasás közben többször is úgy érezzük, hogy az ilyen jellegű összehasonlító vizsgálat elvégzése igen érdekes és hasznos lenne, nemcsak az időkezelés, hanem maguknak a szereplőknek – Marianára az Örökpanoráma Ursulájaként is tekinthetünk ‒ a szempontjából is. Szegélyre pedig akár a magyar Macondóra is tekinthetünk.
Szeifert Natália nagyregénye valóban nagy regény, s mind tematikáját, mind megszerkesztését véve figyelembe igen nagy vállalkozás és maradandó olvasmány. A szerzőt dicséri, hogy szövege megalkotásához rengeteg kutatásra volt szükség: megfelelő történelmi, genetikai, de filozófiai és lélekrajzi háttérismeret nélkül képtelenség megírni egy ilyen regényt. Mivel az olvasónak gyakran meg kell küzdenie a szöveggel, a szálak összefűzésével, az időkezeléssel, s a társadalmi háttér megfelelő dekódolásával is, nem az a típusú regény, amelyet az elolvasást követően hamar elfelejtünk. A maradandóságához az is hozzájárul, hogy mindvégig úgy érezzük, hogy rólunk is, mindannyiunkról, a magyar ‒ egykori, jelenkori és jövőbeli ‒ valóságról szól.

(Első megjelenési hely: Családi Kör. Irodalom rovat. 2022. szeptember 1. 18. oldal)

Czini Zoltán