Home / Ocsovai Ferenc: Ha felcsendül a lágy harangszó (IV.)

Megfogadta a fiú, hogy végre befejezettnek nyilvánítja az ügyet, és ha nem is ér célba szenvedélyes üzenete, ha nem is változtathat a lány érzelmein, legalább számon kérheti őt, miért viselkedik iránta ennyire rideg és embertelen módon. Attól még ugyanis, mert kettejüknek talán nincs közös jövője, és Elek talán esetlenül igyekezett palástolni szándékát, nem kellett volna Zsókának ilyen drasztikus döntést hozni, és ennyire makacsul tartani a köztük lévő távolságot, mintha mindig is idegenek lettek volna. Mintha soha semmi sem történt volna.

Hiába ecsetelte mindenki Eleknek, hogy irracionálisak az érzései és csak magának fog ezzel az egésszel csak még jobban ártani, a fiatalember egyszerűen biztosra vette, hogy ők ketten Zsókával egymásnak teremtettek, hiszen annyira szürreális, hogy mennyi csillagzat áll éppen a megfelelő helyen. Nem tudta azt képzelni innentől kezdve, hogy üres reménykedés és belemagyarázás minden, amit korábban érzett, és bár elfogadta, hogy nem szabad a lányban bűntudatot keltenie vagy boldogságába beavatkoznia, szilárd meggyőződése volt, hogy attól még, mert az a másik srác volt az első, nem feltétlenül lesz jobb nála.

Elek úgy érezte mindennek dacára, mintha mindig is ismerte volna kedvesét és nem tudta őt véglegesen elengedni mindaddig, amíg nem kap egy lehetőséget a végső vallomásra. Még akkor is, ha esetleg ezzel Zsókának potenciálisan fájdalmat okoz. Ki tudja: talán a lány is ugyanúgy érez, de határozott elvei, valamint világnézetéből fakadó ösztönös hűsége erősebbek ábrándos és sejtelmes megérzéseinél. Ebben az esetben viszont, folytatta fejtegetéseit az ifjú technikus, érthetetlen, hogy miért kellett egymást megismerniük, és mik a gondviselés tervei velük, ha ők ketten sohasem lehetnek boldogok együtt. Ez a „sohasem” kifejezés mindennél fájóbb seb volt Elek gondolatai között, miközben úgy ítélték meg, hogy csupán egy error, vagy szintén informatikus nyelven szólva valamilyen bug lehet a rendszerben az, hogy ők ketten nem találhatnak egymásra.

Amikor Zsóka közelében volt a fiú, megfigyelte, hogy valamiért sokkal lassabban telik az idő, és nem számít többé mindaz a szörnyűség, amelyek addigi életében történtek vele. Szülei betegsége és anyagi helyzete, a vele szemétkedő osztálytársak és későbbi szobatársak, a rosszindulatú tanárok és az aljas, kétszínű szaktársak a múltból mind semmivé lettek, amikor Elek e megmagyarázhatatlan és ellenállhatatlan szimpátia fogságába esett. Ez a vonzalom erősebbnek bizonyult minden gátlásnál és büszkeségnél, így az ifjú végül megkísérelt egy óvatlan pillanatban, amikor múzsája éppen nem figyelt, annak közvetlen közelébe lépni.

Zsóka viszont abban a percben, ahogy megérezte a fiú szándékát, hirtelen úgy tett, mintha barátnőjét keresné égen-földön, aki mellé végül le is ült, így aztán az egész vonatút során biztonságban érezhette magát. Elek számára az egyetlen, amit tehetett, az volt, hogy tekintete mohón figyelte a lány észbontó idomait, ami egyszerre töltötte el kéjes elégtétellel és okozott neki jóvátehetetlen szégyenérzetet, amikor felfedezte, hogy a lány is észrevette, hogy őt bámulják. „Mi van akkor, ha neki is fáj ez a lehetetlen helyzet, azért kerül engem ennyire?” – nyugtatta magát Elek, bár biztosra vette, hogy ezt talán sohasem fogja megtudni.

Bárhogy is alakul majd, töprengett magában Elek, legalább véget ér számára a bizonytalanság és a szenvedés. Mindenképpen előrelépés lesz a számára, hogy mindennek a kezdetén le merte szólítani a lányt és nyíltan, férfihoz méltó módon vallotta meg neki érzelmeit. Most is így kell cselekednie, bármi is történjék. Ennek ellenére azért próbált magával alkudozni, és eldöntötte, hogy ha nem ugyanabban a megállóban, ha nem Angyalföldön száll le a lány, akkor örökre elengedi a dolgot. Ezek után ismét alkudozott magával, hogy ugyanígy tesz, ha nem metróval, hanem villamossal megy tovább múzsája, majd azt fogadta meg, hogy akkor adja fel, ha nem egy metróval mennek. Vagy ha egy járattal utaznak, úgy akkor, ha nem ugyanabba a kocsiba szállnak.

Valamilyen furcsa kozmikus összjáték azonban (vélhetően ugyanaz, amelyik Zsókát látszólag a karjai felé hajtotta) akként intézte, hogy a lány viselkedése minden kritériumnak megfelelt, és amikor ugyanabban a metrószerelvényben robogott a két fiatal, nem lehetett már több kifogás. Eleknek el kellett szánnia magát, hogy a metrókocsi csuklójához menjen, és megpróbáljon kiszemeltje mellé ülni. Nem sokkal azután, hogy a lány mellé telepedett, Zsóka elővette a laptopját, mintha dolgoznia kellene, Elek azonban átlátott a szitán. Megkérdezte a lányt, ismeri-e Reményik Sándor Mikor ünnepet ül… című versét, majd fejből elszavalta neki a néhány strófányi alkotást. Egyúttal beavatta útitársnőjét abba is, mennyit segítenek neki mostanság a költő érzelmes művei abban, hogy túllendüljön egy nehéz és érthetetlen helyzeten.

Mesélt a lánynak kedvenc helyéről, a polyákváradi haranglábról, amelynek karácsonyi dallamait minden este kiment meghallgatnia a fiú, miközben csakis Zsókára gondolt, amit természetesen nem mondott ki, de valahogy mégis ott lebegett a kettejük közti feszültségben. Elek nem tudott megszabadulni attól a talán paranoiás és alaptalan gondolattól, hogy a lányt eljegyezték, és eszébe jutott egy korábbi szerelme, egy olasz szakos lány, akivel ugyanabba a templomba jártak misére Polyákváradon, és akinek nem sokkal azután volt az esküvője, hogy végre vette volna a bátorságot, hogy közelítsen felé. Megkérdezte Zsókától, hisz-e az eleve elrendelésben vallástól és minden mástól függetlenül, illetve abban, hogy sokkal nagyobb erők irányítják az ember életét, mintsem azt korunk modern és felvilágosult hősei gondolnák. A lány laptopját félretéve egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte Eleket, és helyeslően biccentett a fiatalember elméletére.

Mintha egy örökkévalóságig tartott volna ez a pár pillanat, annyira megbénult a fiú lélekben, noha tudta, hogy legalább olyan soha vissza nem térő alkalom áll előtte, mint akkor, amikor először nézett vissza a lányra a vonat ablakának tükrében. Benne volt a pakliban, hogy teljesen elvágja magát kedvesétől ezzel az őszinteséggel, vagy valamiféle zaklatónak fog tűnni; sőt, arra is volt némi esély, hogy hamarosan egy szigorú tekintetű, őrző-védő, ifjú katonával találja magát szemben Elek, ha nem tágít a göndör fürtű szépség mellől.

A vallomás azonban, bármennyire zavarba ejtő is volt a lány számára, végül megtörtént, és gejzírként buggyant a felszínre. A fiatal rendszergazda úgy érezte, valamilyen láthatatlan erő adja szájába a magyar szavakat, és valóságos szónok volt, amíg azok tovagördültek nyelvén. Soha életében nem gondolta volna, hogy hasonló teljesítményre képes, de az, hogy cérnavékony pillanatokon állt vagy bukott a Zsókával való lehetséges közös jövője, legalább annyira a nyeregbe ültette, mintha maga is a Tátra gyomrában szunnyadó lovagok, vagy a keleti pusztákon vágtató szárnyas huszárok egyike lenne.

Útitársnője csak hallgatta, hallgatta Eleket, majd látni lehetett, hogy általában halvány rózsaszín orcája teljesen elpirul. Talán még oly sokszor emlegetett kedvesétől sem hallott olyan kitárulkozó és hódolattól duzzadó sorokat, mint amilyeneket ettől az idegen fiútól, bár a legtöbb romantikus, ábrándos fiatal lányhoz hasonlóan ő is gyanakvóvá vált és rosszat sejtett, amikor a való életben azok a mondatok hagyták el egy férfi ajkait, amelyekre szívük legmélyén vágytak.

Zsóka egyszerűen nem tudta, mit gondoljon, és a témát teljesen elterelve annak egyik jelentéktelen részletére fókuszálva közölte Elekkel, hogy félreértette a helyzetet, mert hiszen neki egyáltalán nem terhelő a fiú közelsége. Viszont bármennyire is hízelgőek a kitartó srác szándékai, neki évek óta van barátja, és bármi áron hűséges marad hozzá. Amikor a hősszerelmes a lány sötét, göndör hajáról és édeni szempárjáról kezdett ódákat zengeni, és arra, milyen sokat gondol rá, Zsóka közölte vele, hogy már mondta neki ilyeneket korábban. Egy pillanat erejéig Roványi Elek végtelenül ostobának érezte magát, majd azt felelte, hogy ő viszont még soha nem mondott ilyeneket senkinek sem. Rájött, hogy várakozásaival ellentétben a lány végül egyáltalán nem egy dölyfös és tiszteletlen kis fruskaként viselkedett, aki korábbi bálványaihoz hasonlóan alázta és semmisítette volna meg őt egy életre.

Amíg teljesen összetörve ült a metrókocsiban a fiatal rendszergazda választott múzsája mellett, minden másodpercben benne tombolt a késztetés, hogy legalább megérintse őt; hogy megsimogassa a lány arcát és valahogy egyben tartsa a lelkében emelt szentképet, de minden kísérlet hiábavalónak bizonyult. A székely leány pillantásaiból, szavaiból és mozdulataiból festett oltárképen a csensztokói Fekete Madonna derűje egyre halványabban ragyogott, és ha valaki bepillanthatott volna Elek szívébe, láthatta volna, ahogy a Szűzanya szemeiből vérvörös könnyek csorognak. Az imák és kívánságok ezúttal sem értek célba, és a fiúnak be kellett ismernie, hogy ismét csak pogány és csalfa istennőknek áldozott valójában, akik szirénként csalogatták és rántották le őt magukhoz a lét ördögi, örvénylő forgatagába.

Ekkor azonban, amikor Elek lemondóan, egy halálraítélt tekintetével, mintegy kegyelmet kérve nézett a leány szeme közé, hirtelen döbbenetes erő járta át egész lényét. A messzeségből, felfoghatatlan okból, ünnepélyes zörejt hallott visszhangozni, miközben mindinkább elveszett Zsóka meleg, sötétlő pillantásában. A hangok egyre közelebb érték hozzá, és felismerte, hogy lágy harangszó csendül fel fülében, amelyet már egészen biztosan hallott valahol korábban.

Ismét a lányra nézett, aki sajnálkozó, mégis értő szemeit rá függesztette, majd Elek egyszeriben megértette, mi is történt. Hiszen a már réges-régen némának hitt Zsigmond-harang zenebonája volt az, amelyet felismert a különös morajban, és amely ekkor, amikor a két fiatal egymásra nézett, mindkettőjükben egyszerre, akár egy karácsonyi szentmise szólalt meg a maga búsuló, merengő és felejthetetlenül szívszorító dallamával.

Vége

Ocsovai Ferenc prózájának előző részei a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük