Ocsovai Ferenc: Ha felcsendül a lágy harangszó (III.)

Hamarosan rendszeres útitársa lett a fiú Zsókának reggel a munkába menet, és számos mély, izgalmas és emberi beszélgetést folytattak le, miközben a fiatalember érezte a kettejük között lévő kölcsönös érdeklődést és szikrát. Noha a lány kevesebbet beszélt, hallgatásában ugyanúgy ott lapult figyelme és szimpátiája, mint készséges és érdekes reakcióiban.

Pedig a gazdasági válság és a járvány hónapjai alatt Elek valóságos remeteéletet élt, és a hajdani visszautasítások és traumák hatására már azt kezdte el fontolgatni, hogy talán tévútra lépett, és egész végig a papi pálya volt az, amelyet neki szántak. Alexiosz: valószínűleg ez lenne a neve, ha ortodox papnak születik, aki életében egyszer megházasodhat. Így azonban, meggyőződéses katolikusként esélytelen volt, hogy egy hasonló dilemma esetén elkerülheti a választást, és ha Isten szolgálata mellett dönt, le kell mondania a világ hívságokról, köztük a szerelemről is.

Túl romantikus volt azonban, hogy vallásossága és spirituális elköteleződése ellenére meghozza ezt az áldozatot, és gyóntatópapja, Balázs atya is azt sugallta neki, hogy ha ilyen erősen kötődik a vágyak és érzelmek világához, akkor nem szabad mennyei jelként értelmezni sorozatos kudarcait. Számtalan terve lehet ugyanis vele az Úrnak a papságon kívül is. Elek ilyenkor egyik példaképére, Assisi Szent Ferencre gondolt, és eszébe jutott, hogy ő nem annyira ügybuzgó és elhivatott figura, mint a vallásújító szent volt; hasonlóképpen érzett Néri Szent Fülöp, Don Bosco és Don Gnocchi iránt is, akik mind erőt adtak neki és inspirálták a hétköznapokban, mégis úgy érezte a fiú, ezek olyan minták, amelyekhez ő képtelen felérni, hiszen sohasem tudott elszakadni teljesen a húsvér, teremtett világ tobzódó csodáitól.

Nem a démoni kísértést, hanem az égi üdvöt látta Zsóka egészében, miközben egyre inkább égett benne a vágy, hogy meg kell vallania a lánynak szerelmét. Elek ugyanis őrülten, tagadhatatlanul szerelmes volt, és bámulatosan hidegen hagyta, mit mond a modern és felvilágosult korunk-hőse kémiai reakciókról, pszichológiai jelenségekről és az elme furcsa játékairól, de a biológiai igényekről és társadalmi elvárásokról szóló mantrák és ákombákomok sem szédítették el az ifjút. Valahogy arra a következtetésre jutott, hogy éppen akkor, amikor ő már annyira megfásult, és amikor már nem hitt többé abban, hogy vannak még Zsókához hasonló tisztaszívű és igaz leányok, akkor toppant be az életébe ez a tündéri nimfa, mialatt egyre féktelenebbül tombolt benne a létörvény. Egy kegyelmesen felé nyúló isteni kéz érintése volt a homlokán minden egyes pillanat, amelyet a lány társaságában tölthetett.

Tudta, hogy csak akkor kerülhet ismét nyugalmi állapotba a lelke, ha tudni fogja, mik a lány szándékai. Egy külső szemlélőnek talán túlzó és szélsőségesen érzékeny lett volna Elek hozzáállása, aki úgy érezte, mindent egy lapra tesz fel, és jövendőbelijét sejtette meg a lányban. Barátai is azt mondták neki, túl komolyan veszi a dolgot, és nem szabad ennyire sok érzelmet és lehetőséget képzelnie egy ilyen hétköznapi szituációba, a rendszergazda azonban nem szeretett volna egy percet sem vesztegetni, annyira idillinek érződött minden. A lány mellett önmaga lehetett, önbizalma megnőtt, és végre egésznek érezte magát. Egyszerűen nem tehetett róla, de nem tudott uralkodni romantikusan csapongó gondolatain. Szülei jutottak eszébe, és tudta, hogy hasonló, kölcsönös hűségen és odaadáson alapuló életet szeretne építeni magának, mint amilyet ők is tettek, és ehhez Zsóka lehet a kulcs. Egy olyan üstökösfény, amely talán csak huszonötévente egyszer fordul elő az ember életében, és ha tovább áll, az pótolhatatlan veszteség.

Annyira egybevágtak egymással a részletek, mintha egy mennyei rendező lett volna valahol a színfalak mögött, és Eleknek eszébe sem jutott annak lehetősége, hogy talán mindvégig csak délibábot néz. Egy kora decemberi reggelen elhatározta hát magát, hogy megvallja érzéseit a lánynak, ám aznap észrevette, hogy Zsóka sokkal távolabb, a peron másik végében áll egy ismeretlen fiatalemberrel. Elek nem merte érinteni az érzékeny és kényes témát, mert nem szeretett volna tolakodni, titkon azonban remélte, hogy választ kap aggodalmára.

„Bizonyára csak egy jó barátról vagy rokonról lehet szó. Netán egy testvérről vagy unokatestvérről” – hajtogatta magában. A fiú legrosszabb rémálma azonban bekövetkezett: a beszélgetés éppen afelé haladt ugyanis, hogy a lány aznap elmesélte, azért költözött Polyákváradra, mert összeköltözött kedvesével, aki katonaként dolgozik egy közeli laktanyán. Elekben abban a pillanatban végérvényesen eltört valami. Azt érezte, hogy olyan, mint Ikarusz, aki csak azért szárnyalhatott annyira magasan a Nap felé, hogy aztán még mélyebbre zuhanjon onnan és úgy csapódjon a tengerbe. Szörnyethalva.

Egyáltalán nem volt már kedve megaláznia magát többé, sem kényelmetlen helyzetbe hoznia a székely lányt, az út hátralévő része így részéről feszengéssel és szorongással volt teljes. Zsóka mindig ugyanazzal a vonattal utazott reggelente. Ugyanott szállt le, majd amikor Elek hazafelé tartott a munkából, a lány szintén ugyanazzal a vonattal utazott haza, és ugyanabban a megállóban szállt le Polyákváradon is. Elkerülhetetlen volt, hogy ők ketten találkozzanak egymással, és tekintve, milyen jóban lettek egymással, a fiú óriási dilemmával került szembe.

Megpróbálhatja elkerülni a lányt, ami sóvárgása és leküzdhetetlen vonzalma miatt hatalmas kínokkal járna. Vagy ha nem, akkor innentől kezdve Elek megkísérelhet barátként tekinteni a lányra, és továbbra is beszélgetni vele fenntartva a meghitt viszonyt, ám ez utóbbi szintúgy pokolian fájt volna neki, mivel ott lett volna a tudat, hogy a lány nem lehet az övé. Elcsábítani pedig ha tudta sem szerette volna, hiszen akkor éppen az a hűség és erény bukott volna el az éteri teremtésben, ami annyira igazzá és ellenállhatatlanná tette őt a fiatalember szemében. A tündérmese lidércnyomássá változott, az pedig már csak a sors groteszk hecce volt emellett, hogy soha nem is ismerte volna meg Zsókát, ha a lány nem költözik össze barátjával.

„Békeidőben katona. Mégis miféle dolog ez?” – elmélkedett magában a lány barátját sértődötten becsmérelve Roványi, aki világháborús magyar őseire, majd a szárnyas huszárokra, ulánusokra és lengyel lovagokra gondolt ismételten, akikre éppen azért volt büszke, mert a legnagyobb veszedelmek közepette is derekasan helytálltak, vagy pedig méltóságteljes hősökként végezték a harcmezőn. „Tankot vezetni és gombokat nyomogatni bárki képes, lovasként az ellenfél derékhadára rontani, az ágyúdörejekben árbocról árbocra lendülni már nem igazán” – igyekezett Elek valamiféle görcsös gőggel és erőltetett daccal leplezni csalódottságát és fájdalmát, ami keserű gyógyír volt számára csupán, azonban segített túlélni a lány élő és kísértő emlékét.

Zsóka jelenléte ugyanis folyamatosan emlékeztette a számára elérhetetlen boldogságra, és a fiút egyáltalán nem nyugtatta meg az a közhely sem, hogy ha igazán szereti a lányt, akkor el kell engednie és örülnie kell a boldogságának. Megteheti, és lehet ismét mártír, de vele akkor mégis mi lesz? Egyaránt benne voltak a külvilág elvárásai és az ösztönös belső késztetés, hogy ő is szeretne egy darabot a számára ellopott földi mennyországból, és nem elégszik meg holmi morzsákkal.

Persze a lány nem tehet semmiről, hiszen ő is csak a boldogságát kereste. Arról azonban már annál inkább, hogy miután vallott neki barátjáról, mintha csak megsejtette volna Elek legbensőbb szándékait, látványosan kerülni kezdte a fiút: a peronon mindig a lehető legmesszebbre ment tőle, fejét elfordította, a vonaton és a budapesti metrón pedig ha tehette, még másik kocsiba is szállt, miközben az üléseit vagy táskájával foglalta, vagy újdonsült barátnőivel utazott. Az ifjú egyszerre érzett iránta gyűlöletet és tartotta éretlennek Zsóka minden lépését, ám az is megfordult a fejében, hogy meglehet, csak a korábban ismeretlen tények felfedezése változtatta meg azt, hogyan vélekedik az ügyről, és haragja mögött valójában még szenvedélyesebb szerelem pislákol, amelyet saját lelki nyugalma érdekében igyekszik lefojtani.

Akármennyire is igyekezett azonban hazudni magának, a lány iránti ragaszkodása csöppet sem hagyott alább az elkövetkezendő hetekben, és sokszor önmagában kereste a hibát. Talán az volt a gond, amikor tivornyáiról, vagyis cimboráival való időnkénti italozásairól és dorbézolásairól számolt be a mélyen katolikus lánynak? A világpolitikáról kifejtett gondolatai voltak túlságosan tömények és unalmasak? Gondolatok végtelen garmadája vonult végig katonás rendben Elek fejében, aki egyre csak tépelődött és önmagát okolta, hiszen a jámbor, ártatlan és égi tündér, a szépséges szűz nem lehetett vétkes az ő kudarca miatt, ez nyilvánvaló volt. Ez az eshetőség Elek érzelmi világában még csak szóba sem jöhetett.

Ahogyan egyre ridegebben viselkedett vele szemben Zsóka, a fiú egyre ingerültebb lett, és a munkahelye sem okozott már neki örömet. Akár otthon volt, akár dolgozott, mindenhol sorban fedezett fel olyan problémákat, amelyekre régebben még teljesen vak volt, mielőtt felforgatták volna nyugalmát. Visszasírta azokat a napokat, amikor teljesnek érezte magát, és nem kellett vele nap, mint nap szembesülnie, hogy csak egy féllélek vagy egy féllény: mert ennek érezte magát a kortárs trénerek és motivációs szakemberek minden sarlatánsága ellenére. Tehetetlenül, távoli szemlélőként tudott csupán részt venni a lány életében, mint afféle mozinéző, aki mindössze néhány elcsípett szeletébe kóstolhat bele a főhősnő világának, és az is csak olcsó utánzata a dráma valódi ízének.

Egyik alkalommal, amikor Angyalföldre érve mindketten leszálltak a vonatról, és a lány egyértelműen miatta indult el homlokegyenest a másik irányba, Elek tehetetlen dühében ököllel ütött bele az állomáson lévő egyik plakátba, amely éppen az egyik ilyen vigyori, ünnepelt sikerember kurzusait és előadásait hirdette. Olykor annyira elkeserítő volt a helyzete, hogy hosszú megállókat metrózott a fővárosban, hogy egyedül lehessen, és amikor senki sem látta, csillapíthatatlan zokogásban tört ki, és menthetetlen vesztesnek érezte magát.

Az idei adventben nem az eljövetelt, hanem a soha el nem jövő ígéretet érezte, amely menthetetlenül elsiklik mellette, miközben önsanyargató rögeszméjévé vált, hogy a vallásos lányt karácsonykor el fogja jegyezni talán majd a barátja, és akkor mindennek vége. Mert amíg ez nem történik meg, addig Elek érzett még egy olthatatlan tüzet és küzdésvágyat magában, hogy valamilyen isteni csoda vagy véletlen végül hozzá vezérli a lányt, ha elég kitartóan vár a kellő pillanatra. Ugyanaz a lelkesedés, amellyel északi, lengyel és szláv elődei a vesztes ütközetekben is a biztos halál felé lovagoltak.

Nem szerette volna az ifjú informatikus letámadni Zsókát, de érezte, hogy nem képes tovább uralkodni magán, és véget kell vetnie egyszer és mindenkorra az ördögi bizonytalanságnak és az örökös szuperpozícióban lebegő kételyeknek. Néha arra gondolt, hogy az ő ereiben még mindig rendíthetetlenül csörgedezik a harcias lengyel vér, és szívében olykor, ha halkabban is, de még mindig megkondul a waweli templom Zsigmond-harangja, amely kiszemelt múzsájában viszont, akárhogy is képzelgett Elek, talán már mindörökre elnémult. Úgy, ahogyan a Zwycieży Orzeł Biały című katonadal énekel a büszke fehér sas országáról, ahol mindaddig zúgni fog a krakkói harang szava, amíg a lengyelek hithű hazafiak maradnak és visszhangozzák annak csengő dallamát szívükben. Ha még visszhangozzák…

Végre a következő állomásnál tartott eközben a vonat, és az ifjú tudta, hogy félúton vannak. Még mindig volt rá ideje, hogy utolsó munkanapját kihasználva, még az ünnepek előtt megtisztuljon, és meggyónjon egyetlen, pótolhatatlan papnőjének, hogy feloldozást, vagy legalábbis átmeneti megszabadulást nyerjen. Tudta, hogy bárhogy is alakul a dolog, semmi sem lehet már olyan többé a számára, mint a találkozásuk előtt.

Elek meglehetősen lassan olvasott, ráadásul az utóbbi időben el is vesztette a kedvét és türelmét, ezért még mindig ugyanannak a Sienkiewicz-regénynek a lapjait gyűrte. Próbált elveszni az ókori Róma mesés és antik szellemében, ám agyának processzora párhuzamosan egy másik programot is futtatott a háttérben egy titkos és mindenki más számára kifürkészhetetlen kódnyelven, amely csakis Zsókára és a neki való vallomásra koncentrált.

Hirtelen azonban elérkezett az olvasásban a mű egyik ókeresztény legendán alapuló kulcsmondatához, amely kiváltképp mélyen megérintette: a történet arról szólt, hogy Szent Péter apostol éppen menekülőben volt Rómából, ahol üldözték a keresztényeket, amikor egy rongyokba öltözött szakállas alakot vélt látni az úton, aki éppen az ellenkező irányba, az örök város felé tartott. Az alakban mesterét, Jézust ismerte fel, akitől meglepetten kérdezte: „Quo vadis, Domine?”, azaz „Hová mégy, Uram?” Az Emberfia erre szomorúan Péterre nézett és azt mondta: „Rómába megyek, hogy másodszorra is megfeszítsenek”, mire az apostol elszégyellte magát, és visszament, hogy magára vállalja a kínszenvedést az övéiért.

A fiút elgondolkodtatta és egészen meghatotta a jelenet, miközben felnézett a könyvből. A robogó vonat ablakán át az egymás után szaladó kopasz fákat és hólepte erdőket figyelte, majd a szívében zúgó harangokra gondolt. „Talán ők is a maguk Rómájába mennek” – vélekedett Elek. Rádöbbent ebben a pillanatban, hogy nem spórolhatja meg ő sem a szenvedést, és erőt adott neki mindazok példája, akiknek sokkal súlyosabb fájdalmakat kellett elviselniük az emberi történelem során. Mellettük Roványi személyes kálváriája ekkor valahogy jelentéktelennek, önzőnek és kicsinyesnek tetszett.

Folytatjuk