Turóczi Ildikó: Csodára várva (Levelek a táborból, 2. rész)

Az országot átszelő Fehér-Nílus középső részének mocsárvidéke, a Szudd, a Nílus-medence legnagyobb mocsárvidéke: területe esős évszakban meghaladhatja a 100.000 km²-t. A vidék kis falvait a dinka és a nuer törzsek lakják. Néhány falvacskát csak keskeny, fából faragott kenuval lehet megközelíteni, ezek lakói még őrzik hagyományaikat, szokásaikat, nyelvüket, vallásukat és homlokukon, arcukon a törzsi vagy klán-hovatartozásról árulkodó hegtetoválásokat. Ezek a falvak nehéz megközelíthetőségük miatt látszólag soha nem kerültek a hazai és nemzetközi gazdaságpolitikai érdeklődés központjába, de még a perifériájára sem.

A falu, ahol a menekülttábor van, az északi határtól nem esik messze, tulajdonképpen a deltában rejtőzködő több kis településből áll, tíz-tizenöt évvel ezelőtt alig néhány ezer nuer lakta. Fekvése miatt Dél-Szudán egyik legbiztonságosabb térsége, ezért sokan menekülnek ide, következésképpen a lakosság száma az elmúlt tíz, de leginkább öt évben kb. megtízszereződött, eddig ismeretlen betegségek jelentek meg, szokások, hagyományok változtak meg, hígultak fel. Közel esik a Nuba-hegység is, ahol még folynak a dinka és nuer törzsek, de valójában a rebellisek és a kormányerők közötti harcok. Mindkét, egymással szemben álló tábort dinka katona vezeti, igazából senki nem tudja pontosan, hogy kik és miért harcolnak, egy viszont biztos: a nuer ellenállás miatt ez az országrész semmi állami támogatást nem kap, nincs állami egészségellátó pont sincs, az viszont térképen nagyon jól lekövethető, hogy ahol olaj van, ott háborúznak, és minél több békefenntartó érkezik, annál több a konfliktus. Nem is szeretik itt őket, azt mondják, hogy csak bajt hoznak az országra, hogy az Egyesült Államok hozza ide a legtöbb fegyvert.

A nuerek nagyon magas, vékony alkatú emberek. Amikor leszálltunk a helikopterről, a gyermekek moját kértek, a moja vizet jelent. Van itt minden elképzelhető betegség, van járványos agyhártyagyulladás, AIDS, malária, kala azar, és mind súlyos, mert későn, többnapos gyaloglás után érnek ide, mintegy megváltó csodára várva, ami nem mindig következik be, belehalnak az agyi maláriába, a fekete lázba vagy egyéb súlyos kórképbe, étlenségbe, nyomorúságba. Nevüket, számukat nem jegyzi senki, testüket idegen földbe helyezik, családok szakadnak szét, hontalanná váló népek, mint szellemlények keresnek a Szuddban menedéket, reményt, folytatását annak, ami még nem túl rég az Életet jelentette nekik. Így tűnnek el törzsek és népek, életterekből lesznek lelőhelyek, és itt vagyunk mi, tanúi a helynek és a hely történéseinek, kezünkben néhány gyorsteszttel, néhány alapgyógyszerrel, és mintha már mi is valamilyen égi csodára várnánk, az egyetlenre, aminek itt helye és szüksége lenne.

Turóczi Ildikó sorozatának előző darabja: