Varjú Zoltán: Fényes szelek lengedeznek – régi – megkopott szélbarázdák nyomában

Zetorkeréknyom taposta árva-
lányhajat gyűr maga alá
tekeri erősen az abroncs
 
aranysárga copfokat tép
derékba kapva ringatózik
a nyári szél alatt felsikolt

szinte kéjesen húzza fel
a barna földrakásról légi 
könnyedséggel szerteszét 
 
szórva élettel teli magvait
életre kelhessen tavasszal
feledve hamvait a mezőn 
 
réten legelőn ami felégett
tavaly ugyanúgy ahogyan
idén sem marad el a tarló-
 
égetés sem az őszi friss
vetés hisz a gondos gazda
gondol holnaputánra nem
 
csupán a mának él: aratás
után sem henyél a dolgát
teszi jót remél bízva szép
 
időben nekilát » előkészít
tervez nem kímélve ön-
magát nem kegyelmez
 
hanem áldoz a munkája
oltárán időt energiát szán-
va rá erőt merít dolgozik
néhánytíz‘ hektár sárarany
mint édes nektár a zsiger-
hús mélyén: igaz szerelem
 
áldott állapot a kegyelem
nem kényszerű éhség nem
profitvágy csak hivatás
 
amiből ma már túl kevés
van ha van még egyáltalán
olyan zöldbáró – aki
                    átjutna
                 a
           tű
fokán