Déri Anna: pult
dohos pincék közti folyosón tanított meg félni apám
mellettem a blokkok rácsos ajtajai, mint éles vasfogak
megállás nélkül csattogtak, amíg néztem, ahogy
hazatér a helyre, amiről anyám sosem tudott.
külön fizetett érte egy öregasszonynak, aki
a harmadikon lakott és már nehezen lépcsőzött,
évek óta nem járt odalent, amikor megtudta
apám azonnal lecsapott a pincére, körmeit vájta belé,
kihajított minden régi emléket, első bicikliket, labdákat,
fényképeket küldött a külvárosi szeméttelepre,
hogy saját kedvére rendezze be az új otthonát.
a polcokon katonás rendben álltak a teli, címkézett üvegek,
lent a sarokban magányosan csörömpöltek az üresek,
amikor újabbat dobott közéjük
a sarokban műanyag, magas asztal állt,
egy balatoni büfé elől lopta el, pultnak nevezte,
maga keverte a fröccsöt, gondosan számolt a mértékekkel,
lényeg a sok bor, lényegtelen a kevés szóda.
apám félni tanított odalent minden nap iskola után
nem engedte, hogy otthagyjam, néznem kellett, ahogy
sugárban jött vissza minden, ami a gyomrában volt,
majd összecsuklott, fejét beverte a pultba.
minden alkalommal gondosan bezártam a pincét,
nehogy ellopják kincseit, egyetlen örökségem
hónalja alatt ragadtam meg, nehéz teste
úgy illett a kezembe, mintha én volnék az anyja.
eltelt pár év, apámból újra gyerek lett, újra a mamánál él
remegő lábbal ringatózik egy hintaszékben, üres a tekintete
ha elmegyek hozzá, végigfut a gerincemen a cipelés fájdalma
már nem az övé az állott pince, évek óta nem jártam ott,
de ha meglátom apámat, újra csattognak a vasfogak.
Déri Anna korábban a Szöveten:
