Elképzeltem, hogy amikor majd idejönnek
a katonák, elkapnak és először összevernek
nyilván, mert úgyis többen lennének én meg
úgysem vagyok ilyen szempontból életképes
fajta, úgyhogy örülhetek már akkor is, ha nem
lőnek azonnal agyon, de biztosan megtörnének,
hogy kiadják magukból a sok feszültséget azon,
aki gyöngébb náluk, egyedül van, fél és amúgy
is egy idegen nekik egy másik országból, habár
az is lehet, hogy épp a sajátjaim lennének azok,
akik mellé erőszakkal beosztanak, amikor nem
akarom ezt az egészet, csak mindig azt találják
meg, aki a legkevésbé akarja az ilyen cirkuszt,
csak szerencsétlen nincsen abban a helyzetben,
hogy kibújjon alóla és még időben elmenejüljön,
mint ahogy megénekelték a Fortunate Son-ban,
hogy a gazdagok, a politikusok és a tábornokok
gyerekei fogják ezeket megúszni – így hát én ott
leszek kiszolgáltatva és egy hajszálon fog függni
az életem, amit talán meghagynak nekem, hogy
egy darabig elszórakoztassam őket, mert azért
a gitáromat még hóhérkötéllel a nyakamban is
szeretném megtartani (semmi mást), ők pedig
énekes-koldus bohócként fognak kezelni. Olyan leszek,
mint egy utcai komédiás, akár a híres Petrica Kerempuh,
akit kigúnyolnak majd és csak úgy fognak tekinteni rám,
mint egy hordozható rádióra vagy kocsmai zenegépre,
aztán az egyik nagyhangú, kopasz kölyök géppuskával
a markában, az övéi gyűrűjében hirtelen erős és bátor
lesz és megkérdezi: ,,na hajasbaba, ismered azt, hogy…?”
– nekem pedig persze ismernem kell majd, hiszen
az életem fog múlni rajta és mindenféle szemeteket
kell majd pengetnem nekik hű muzsikus cigányként,
amit ott és akkor a romok között, gyorsan, kapálózva
fogok megtanulni (ha egyáltalán megtalálom valahol)
de ha nem tetszik nekik vagy nem tudom úgy, ahogy
megszokták: már kapom is a gyomrost vagy a pofont,
miközben dülledt szemekkel, habzó szájjal, részeges
kacajjal üvöltöznek és vonyítanak az akkordjaimhoz,
amit engedelmes, fásult nyomorral adom a kíséretet,
miközben arra gondolok, hogy Örkény úr is ilyesmit
ír abban, hogy In memoriam dr. K.H.G. meg Radnóti
Razglednyicáiban is éppen ez van, hogy az értelem,
az érzelem és a tudás fölött a lator Barbárság ül tort,
ami a kényelmes és súlytalan Jólét ágyékából fakad –
ám nem sokáig mélázhatok ezen, mert ha megunták
a kegyetlen játékot, akkor, mint ahogy egy hangfalat 
szokás kikapcsolni a buli után, majd engem is örökre
kinyomnak. Valamelyik önkényes vadállat, ha elege
van már a kínzásomból, belém ereszt majd egy sort
és kéjesen röhögni fognak, hogy ,,kár a töltényért,
egy rendes magnót vagy bakelitlejátszót mennyivel
olcsóbb és könnyebb lett volna kikapcsolni”, aztán
cigizés és vodkázás közben nyerítve, mint a spanglit
adják körbe a gitáromat, amin egyik sem tud játszani,
amikor pedig erre rájönnek, dühükben falhoz vágják
és irigységükben még fejbe is rugdossák a hullámat,
mert ,,csessze meg, ő legalább játszani is tudott
rajta” s egy pillanatra megbánják, hisz’ legalább
lett volna valami lágy dallam a háború zsivajában,
de még ezt is sikerült kiirtaniuk, mivel fontosabb
volt egy ócska pillanatra érezni, hogy élet és halál
fölött is hatalmuk van, mígnem a következő bomba
becsapódik és éppen úgy fognak ott kiterítve feküdni,
akárcsak én. Pedig még mindannyian élhettünk volna.