Ocsovai Ferenc: Ha felcsendül a lágy harangszó (I.)

Már sokadszorra mutatta a kijelző a következő megálló nevét, mégis úgy tűnt, mintha valamiért sohasem akart volna odaérni a zónázó vonat: sőt, inkább egyre lassabban döcögött csak minden modernsége és felszereltsége ellenére. Nemrég adták át büszkén a villamosított, és az európai szabványoknak állítólag tökéletesen megfelelő vasútvonalat hosszú évek kínos halasztásai és magyarázkodásai után, a kijelzőn olvasható aprócska falu viszont még mindig csak valahol félúton volt Budapest felé. Hiába volt mindössze negyven kilométer a vonatút otthonról és hiába volt viszonylag szellős a szerelvény, amelyen általában is kevesen utaztak: Roványi Elek számára ugyanis ez a reggel is egy pokolian égető örökkévalóságnak tetszett.

Mindent kipróbált már a fiatalember, hogy elterelje a figyelmét, és most is ugyanazt a könyvet olvasta, amely azon a végzetes napon is nála volt, amikor azt hitte, végre rámosolygott a szerencse, és megannyi keserű szájízű esztendő után egy pillanatra úgy érezheti, hogy még ő is élhet. Hogy még ő is fiatal és ő is megálmodtatja magának azt az életet, amelynek reménye sok-sok viszontagságos éven át tartotta benne a lelket. Tudta, hogy nem szabadna panaszkodnia, hiszen néhány hónappal ezelőtt még az is esélytelenek tűnt, hogy valaha is munkát talál majd, főleg az ő munkatapasztalatait és az országot sújtó általános gazdasági válságot figyelembe véve. Ennek ellenére, amikor Elek egy vért izzasztó online interjú és heteken át tartó várakozás után végre elolvasta a megváltással kecsegtető sorokat, cseppet sem tudott örülni neki, hogy végre munkába állhat.

Szeretett volna arra gondolni, hogy végre támogathatja családját, idős szülei ugyanis képtelenek voltak törleszteni a csillagászati összegű hiteleket, amelyekre szorult helyzetükben kényszerültek. Egyaránt ki kellett fizetniük valahogy az egyre dráguló orvosságokat, a hetente látogatóba érkező ápolókat és a legutóbbi vihar okozta károkat, amelyeknek megtérítését a biztosító természetesen, jó szokásához híven ezúttal is megtagadta. Gondolhatott volna Elek emellett társadalmi státuszra, megbecsültségre, létbiztonságra, vagy az abból fakadó lehetséges önbizalomra, hogy végre a közösség hasznos tagjává válhat.

Igazság szerint, emlékezett vissza a fiú első, rendszergazdaként elöltöltött napjaira, valóban volt is egy olyan flow-élmény, amely mámorítóan magával ragadta őt. Amely elhitette vele, hogy végre a lelki entrópia és a káosz tébolya után rendeződik, és egy új egyensúlyi állapot felé tart az élete. Mindezt pedig teszi a zilált érzelmi háttér és a fájdalmasan nyomasztó múltbeli traumák ellenére, amihez a családi tragédiák és a középiskola óta kísértő rossz emlékek egyaránt döntően hozzájárultak.

Megjelent egy halvány fénysugár, ami jelezte számára, hogy van kiút; hogy végre szilárd pontok alakulhatnak ki körülötte, amelyekben megkapaszkodhat, és nem kell többet Dánielként várnia a véget egy oroszlánveremben. Ezek az arkhimédészi szilárd pontok, amelyekre annyira vágyott, azonban csak részben köszöntöttek be Elek mindennapjaiba, bár az érzés, hogy valaki ki szeretné mozdítani sarkaiból a világot, az ő világát, egyre élesebben kínozta őt napról napra.

Mielőtt megtörtént volna ez a sorsfordító változás, már érezte magában az elégedetlenséget, ám tudta, hogy ez csupán illúzió, és meg kellene elégednie új élethelyzetével annak minden tökéletlensége ellenére. Nem szabad újabb és újabb vágyainak tükrében vizsgálnia jelen életét, és nem is azoknak a gazembereknek a műanyagszagú internetes posztjaiban kellene hinnie, akik tönkretették kamaszkorát, hanem sokkal inkább azt kellene figyelembe vennie, honnan indult el, amíg bejárta ezt a hihetetlen utazást, ami végre elhozta számára a hőn áhított stabilitást.

Miért pont most kellett bekövetkeznie ennek a kataklizmának, amikor kezdtek volna helyrerázódni a dolgai? Meggyőződéses katolikusként tudta, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, és ez a kísértés talán egy újabb próbatétel volt a számára,  mint ahogy Szent Antalt, vagy magát Krisztust kísértette meg az Ördög. Lehet, hogy mindennek a szenvedésnek oka van, de az is lehet, hogy csak ő próbál értelmet adni neki magyarázataival. Egyre inkább furdalta megannyi keresztény, sőt általában véve megannyi ember örök kérdése, miért a jámbor és ártatlan lelkeknek kell leginkább szenvedniük. Választ azonban ő sem talált erre a többezeréves talányra.

Egyik nagy szellemi tanítómestere, egy Tibetet is megjárt buddhista bölcs, akinek videóit Elek rendszeresen követte,  némileg választ adott erre a kérdésre. Az öreg a létforgatagot, vagyis az úgynevezett szamszárát emlegette, amelynek lényege, hogy minél görcsösebben menekülne belőle az ember, az annál inkább magával rántja, akár a futóhomok. Elek legalábbis így értette meg ennek a furcsa örvénylésnek azon természetét, hogy minden alkalommal, amikor végre elérne egy felszabadult és tiszta állapotot, mindig jön egy olyan zavaró tényező, amely megsemmisíti és magával rántja pillanatnyi nyugalmából és boldogságából a létforgatag undorító, bűzös és sikamlós mocsarába.

Most is egy ilyen váratlan és külső hatással került szembe, ami kibillentette holtpontjáról az ifjú technikust, akinek kedélye egyébként is pengeélen táncolt. A váratlan változás pedig, ahogyan azt a létörvény törvényei diktálják, egyre inkább a mélybe húzta, és dominószerűen követték egymást az újabb és újabb valóságdarabok, amelyek, döbbent rá Elek, továbbra is boldogtalanná tették a felszín alatt. Úgy érezte, mindaz, amit végre fáradtságos munkával kiharcolt magának, csupán egy látszat volt, és valójában soha nem is érte el a kívánt egyensúlyt; bár legbelül az is megfogalmazódott benne, hogy talán csak a szamszára igyekszik elhitetni vele, hogy sohasem volt boldog, és mindig többre vágyott. Tény viszont, hogy az ominózus találkozás óta a vonatutak soha nem voltak már olyan gyorsak és olyan lelkesítőek, mint korábban. Olybá tűnt, hogy az állomások sohasem fogynak el, a szerelvény pedig sohasem ér célba.

Mi több, a gondviselés különös játéka folytán a következő napokban egyre-másra olyan alakok jelentek meg a vonaton Elek múltjából, akikhez mind kellemetlen emlékek társultak: mintha a reggeli Polyákvárad-Budapest vonal az ő személyes pokolbugyra lett volna. Rettegett már, hogy a félig üres kocsiban, ahol nem tud hová bújni, mikor jelenik meg valamelyik jól ismert gyönyör- vagy éppen gyötrelemdémona, hogy elbizonytalanítsa hitében. A legrosszabb az volt, hogy annyira az elérhetetlen, felsőbb szférák felé fordult a figyelme, hogy nem tudta többé értékelni azt, amit idáig elért: minden apró és halvány gyertyaláng volt csupán ahhoz az égető naptűzhöz képest, amelyet a sóvárgott állapot, a megváltás iránt érzett.

Tudta, hogy a kínálkozó ajándék, amelyet megváltásnak vél, csak még messzebbre űzi talán a megszabadulástól, és meglehet, hogy éppenséggel kárhozatra fogja ítélni, de már ez sem érdekelte többé. Nem számított már új munkahelye és egzisztenciális biztonsága sem, hiszen szellemi emberként Elek tudta, hogy karrier és pénz nem teheti őt sohasem boldoggá. Ráadásul hiába értett az informatikához és a számokhoz, mindig is filozófusnak és érző, művészi lénynek tartotta magát, aki pályát tévesztett, vagy aki a anyagi boldogulás oltárán áldozta fel az önmegvalósítás boldogságát.

Mint egy szomját oltani sohasem tudó fűzfa a folyóparton; mint az ókori Tantalosz király, egy elátkozott buddhista préta vagy egy félistenek birodalmában az Örök Élet Gyümölcsére éhező titán, annyira megszállottan kereste a felderengő, magasabb ideák világát, még ha meg is fordult a fejében számos alkalommal, hogy talán túlságosan romantizálja a dolgot, és imádata tárgyába, mint valami pogány kis bálványba vagy rongybabába, túl sok vágyat táplál és túl sok szubjektivitást, túl sok ábrándot vetít bele. Sokan mondták neki, hogy ez a világ már nem az a régi, amelyben a hűség és más lovagi erények domináltak, és sokszor úgy is érezte magát Elek naprakész szaktudása ellenére, mint egy anakronisztikus alak, egy Don Quijote, akinek semmi keresnivalója nincs a jelenkor hanyatló csillagzata alatt.

Sokszor hallotta már, hogy nem létezik szerelem első látásra, sem sírig tartó szerelem, sem valódi monogámia, ám az ifjút végtelenül irritálta, amikor jogi, társadalmi és biológiai szükségletekre vezettek vissza mindent esküdt ellenségei, a magukat felvilágosultnak és modernnek nevező, fogyasztói plázakultúrában ösztönhömpölygő korunk-hősei. Elek már majdnem teljesen lemondott minderről a varázslatról, amelyben felnőtt, és idejekorán egy kiégett, cinikus emberként, afféle fölösleges fogaskerékként látta magát, aki nem illik bele a rendszerbe, és képtelen hinni már a csodákban.

Ekkor azonban üstökösként érte el az égi fény, és éppen abban a pillanatban csapott belé és vetette szét szívében szikráját, amikor lemondott arról, hogy bárminek is értelme lenne a létezésben. Egyszerre érzett zsibbadt, örömtelen merevséget és a veszteseknek kijáró, elidegeníthetetlen nyugalmat, amikor ebbe az abszolút nullafokba, ebbe a haldokló univerzumba befurakodott egy kéretlen és elérhetetlen csillagsugár.

Folytatjuk

Ocsovai Ferenc legutóbb a Szöveten: