Annyi előnye származott legalább az elköltözésből, hogy megpróbálta magát túltenni azon, hogy szüntelenül cukkolták nevével, és gyerekként még a tanároktól is el kellett viselnie, hogy a Zabla névből „véletlenül” Babla, Bamba, vagy Mafla lett, vagy éppen Nyihaha, amikora azzal készítették ki a gyermek Zabla Csabát, hogy úgy néz ki, mint egy ló vagy egy harcsa. Tudta, hogy ha valamelyik gyakori dühödi vezetéknevet kapta volna, mint a Galambos, a Csáki vagy a Fehér, az sem változtatott volna a helyzeten, és különleges képességei miatt mindenképpen elszigetelődött volna. A nevével, külsejével vagy eszével való gúnyolódás csak újabb ürügyet szolgáltatott mindehhez. A cél nyilvánvalóan az volt, hogy mások többnek érezhessék magukat és megnyugtassák saját, betegesen kifordult önbecsülésüket az elkövetők. Akik maguk sem tudták, mit cselekszenek. Ezek az emlékképek néha úgy eltávolodtak, mintha nem is Csabával történtek volna meg, csak valamilyen avatárjával, máskor azonban kitapintható, hátborzongató valósággá váltak. Különösen a hazalátogatások alkalmával.
A Zabla család maga sem igazán illett bele a falusiak élcsapatába, de nem is igazán foglalkoztak vele. Megvolt a család összes többi tagjának az a szűk ismeretségi köre, akikkel jól érezték magukat, a megszokás és a beletörődés pedig egyre inkább idealizálta a szemükben azt a Dühödöt, amely Csabához hasonlóan az ő helyzetüket is olykor ellehetetlenítette. Ez azonban az ő esetekben sem megbocsátás volt a rosszindulatú falusiak felé. Sokkal inkább kollektív disszonancia, önámító felejtés, valamint annak elfogadása, hogy a kiváltságosak, a felfuttatott kegyencek és a környék „büszkeségei” bizonyára kiérdemelten élvezik a nekik kijáró státuszt. Az egyre inkább megmerevedő közösségi és szomszédi viszonyok mellett ehhez hozzájárult az is, hogy a tévé, a rádió és a közösségi média, amelyek a házi kandallót helyettesítették és a legtöbb dühödi otthonban a családi élet központi elemet képezték, megyei és országos szintén megteremtették azokat a mintaképeket, amelyeknek hírértéke és divatja volt. Ezeket a figyelemreméltó trendeket aztán a falusiak, akiknek a képernyő túloldalán lévő celeb-félistenek és influenszer-titánok amolyan megközelíthetetlen, égi szférát jelentettek, igen gyorsan átvették és utánozták.
Ezeknek a szabványoknak tökéletesen megfelelt Csaba öccse, Norbert, aki villanyszerelőként helyezkedett el, illetve húga, Fruzsina, aki mesterséfnek tanult. Amíg Csaba ugyanis megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, értelmezhetetlen, rejtélyes és fölösleges dolgokkal foglalkozott, addig sokkal ésszerűbb és kézzelfoghatóbb volt a két fiatalabb testvér szakmája, amelyet a szomszédoknak, barátoknak és munaktársaknak is könnyebb volt megérteni és értékelni. Csaba azonban még mindig nem találta meg végleges munkáját és nem is horgonyzott le sehol, hanem egymás után adatta csak ki újabb és újabb antropológiai tanulmányait és útikönyveit olyan kiadóknál, amelyeket családja szerint „soha senki sem fog elolvasni” és „senkit sem fog érdekelni”. Miközben Norbi már fel is vett egy lakáshitelt és be is költözött menyasszonyával együtt a falu másik végében lévő új otthonukba, Fruzsi pedig azt fontolgatta, hogy barátjával együtt a szülői utcába fognak költözni mindössze néhány házszámmal arrébb, Csabának nem volt sem állandó keresete, sem bármiféle kilátásai arra, hogy elkezdje azt az életet, amelyet mindenki elvárt volna tőle.
Testvérei, noha kevésbé voltak gyermekként fogékonyak vagy tehetségesek, mindketten bőven az átlagon felül kerestek, a pénz és az anyagi biztonság révén pedig kivívtak maguknak bizonyos fokú tiszteletet a család részéről. Nem így Csaba esetében, akinek számtalan alkalommal vetették a szemére, hogy sikertelenségéért csakis ő maga felelős, hogy „végre kezdenie kellene valamit az életével” és „normális munkát kéne találnia”, amellyel legalább valami pénzt is keres. Vegyen példát a testvéreiről, hallgata minden egyes alkalommal, amellyel a szülőknek, nagybácsiknak és nagynéniknek mindössze azt sikerült elérnie, hogy az a kevés kötelék is megszakadt közte és testvérei között, ami addig még valahogy csak-csak létezett. Már az egyetem alatt is érezte ezt a szakadékot, valamint azt, hogy látványosan eltávolodik és elszigetelődik a család többi tagjától és senki sem érti meg, hanem csak mindenki rá akarja vetíteni a saját, mintaéletről szóló elvárásait. Amióta csak kollégiumokban lakott Csaba a világ különböző részein, mindegyik átmenetinek érezte, és egy szüntelen ide-oda pattogó teniszlabda volt az élete, amiben egyik helyről ütötték el a másikra, egyik helyről menekült a másikra, majd vissza, és sehol sem talált végső nyugalmat. Akár egy Bolygó Hollandi.
Kulcsmondatként hangzott el a klasszikus kérdés, hogy de mit fognak szólni mások?, ami azt a paranoiás félelmet takarta, hogy ki, mit fog gondolni abban a faluban, abban a megyében és abban az országban, ahol az ifjú Zabla egyre kevésbé érezte otthon magát. Be kellett látnia, hogy talán soha, semmi köze nem is volt ehhez a helyhez, és az egész csak egy elkeseredett, hagymázas képzelgés volt. Ezért szerette talán azt a részt az Oblomov című regényből annyira Csaba, amikor a címszereplő megdorgálja szolgáját, Zahart, hogy mégis mit számítana az, mit gondolnak mások. Talán ő úgy néz ki, mint valami más? Mintha más lenne, mint azok? Legalábbis valami hasonló rémlett neki, és ez a humoros jelenet sokszor próbálta megvigasztalni akkor, ha azzal példálóztak, hogy éppen melyik vele egyidős, sőt, tőle fiatalabb dühödi ért el kiválóbbnál kiválóbb eredményeket. Melyikük lett sikeres vállalkozó, profi sportoló, melyikük házasodott meg éppen vagy került be valamilyen igénytelen tévés tehetségkutatóba. Vele szemben, aki nem éri el még ezt az életminőséget és függetlenséget sem közel harmincéves korára.
Ha éppen senki sem akadt a faluból, akkor akadtak olyan csodagyerekek valahonnan Sopány másik településéről, akik mind alulról kezdték, és mind elértek valamit, mert Csabával ellentétben, legalábbis ez volt a mondás, „ők kezdtek valamit a tehetségükkel”, nem pedig elherdálták azt. Ők megtanulták, hogy tegyék pénzzé magukat és hogyan feleljenek meg az elvárásoknak. Ezeknek az embereknek a többsége ugyanis mind valami olyat csinált, amit a helyiek át tudtak érezni és képesek voltak értékelni egyszerűségénél és hétköznapiságánál fogva, miközben Csaba tevékenysége egy éterben lebegő, szubtilis, titokzatos és felfoghatatlan „izé” volt, aminek egyáltalán nem látták át jelentőségét. A fiú néha belegondolt, hogy mi lenne, ha olyan tudományterületen vagy művészeti ágban alkotna, amely megragadhatóbb a dühödiek fantáziája számára: lehetne festő, táncos, zenész, orvos vagy műsorvezető, ahogyan az értelmiségiek és nagyvárosiak rózsaszín ködben fürdő, számítógépes játékokba illő műanyagvilágát elképzelték a faluban.
Belátta azonban, hogy valójában nem ez a fő probléma, és bármit csinálna, bármilyen tekintélyre tenne szert, Dühödön továbbra is láthatatlan maradna, mert egy steril burokban, szándékosan láthatatlanul is tartanák. Az is világos volt ugyanis, hogy a másik oldalról azok a kortársai, akikről kijelentette a falu öregjeinek informális törvényszéke a buszmegállókban, kocsmákban és focimeccseken, hogy letettek valamit az asztalra, mindannyian a kiváltságosak közé, a tősgyökeres dühödiek kasztjába születtek bele, szemben a Csaba-féle alantas emberi töltelékkel, akit csak úgy megtűrtek, ha egyáltalán észre is vettek. Sokkal kisebb eredményeket sokkal jobban felmagasztaltak, miközben Csabáról már azt sem igen tudták, hogy kicsoda, olyan ritkán látogatott haza. A fiatalember összeszorult gyomorral sétált végig az utcán vagy nézett körül kíváncsiságból a közösségi programokon attól tartva, hogy felismerik, ám a helyzet még rosszabb volt: egy kísértetté vált mindenki számára, mintha soha nem is létezett volna.
Szerette volna hátrahagyni az egészet és nem foglalkozni végre senkinek a véleményével. Hiszen tudta, hogy a kinti világ, ahogy mondani szokás, sokkal tágasabb. Annyira túszul ejtette azonban a múlt és az a mesterséges, idealizált valóság, amelyben a családja élt, hogy amikor Dühödön volt éppen, soha nem volt reális képe arról, mit kellene tennie ahhoz, hogy végre elégedett legyen munkásságával, ugyanis folyamatosan ellentmondásos, kétértelmű üzeneteket kapott. Hiába látta át, mennyire zavaros és részrehajló volt a körülötte dagonyázó vidéki valóság, nem tudott elszakadni a hozzá tapadó szimbólumoktól és a benne forrongó, lehetetlen bizonyítási vágytól.
Ráadásul, mivel idővel a városi életben sem mindig váltak valóra elképzelései, újra és újra próbálta magát meggyőzni, hogy mégiscsak hibát követett el, mígnem az utolsó szalmaszál is elszakadt. Egy Laura nevű, környéken élő lány volt az ugyanis, akivel el tudta volna képzelni Csaba, hogy megállapodik, és ezáltal elfogadja azt a mechanikus életet, amelyet a sors felkínál neki. Hamarosan azonban kiderült, hogy bármennyire is megfeszül a fiú, nem tud úgy gondolkodni, mint azok a szokványos álmokat kergető fickók, akiknek egyike mellett végül Laura megállapodott. Csaba azonban nem akarta elfogadni, amit már az elején is tudott; hogy sohasem lenne boldog ezzel az élettel, és sohasem elégítene ki másokat, saját önbecsülését viszont helyreállíthatja még egy napon.
Családja azonban a kollektív felejtés mákonyos derűjében váltig állította, hogy ez a Dühöd „már nem az a Dühöd”, hogy a faluközösség megváltozott, épül, szépül, gyarapodik, és az egyik legélhetőbb, legtevékenyebb települése; hogy valóságos ékköve lett a falu egész Sopány megyének. Megdöbbenve tapasztalta azonban Csaba, hogy azok az új arcok, akik magukhoz ragadták a stafétabotot, és akik a falu büszkeségei és rangidősei lettek, ugyanazok az alakok, akik megmérgezték az ő gyermek- és korai fiatalkorát. Hősként és példaképként tisztelik azokat, akiknek már a kezdet kezdetén megírták a nagykönyvben, hogy valamire vinni fogják majd Dühödön, és hiába tudta Csaba, hogy ők valószínűleg a falu határain kívül nem sokat érnének el, mégis irigyelte őket valahol mélyen azért, hogy ők elérték az egyetlen dolgot, amit neki nem lehet: hogy szülőföldjén is észrevegyék és, hogy tartozhasson valahová. Tudta ugyanis, hogy ha ez nem történik meg, bárhová vetődik is a világban, gyökértelennek fogja érezni magát, ugyanis szülőhelyet nem lehet sem változtatni, sem hamisítani, akármennyire is próbálkozik az ember.
Ha ezek az ünnepelt hősök, akiknek ő sohasem tudott megbocsátani, megkentek pár zsíroskenyeret, meghívtak valamilyen haknizó mulatós zenekart, lenyírták a füvet a sportpályán vagy pincebulit szerveztek kint a Völgyben (amire természetesen nem mindenkinek volt lehetősége), akkor mindenki hozsannákat zengett arról a közösségi média hírfolyamában, mennyire fantasztikusak „az ifjú titánok itt Dühödön”, de hasonló dolog történt, ha valaki szerepet kapott valami alig nézett szappanoperában, kicsivel nagyobb halat fogott és ezzel nyert a megyei horgászversenyen, vagy kirakott magáról egy képet, hogy éppen Amszterdamban, Münchenben, vagy Stockholmban van. Csabát nem érdekelték ezek a dolgok, azonban elismerte közösségépítő szerepüket, és nem kérdőjelezte meg létjogosultságukat.
Inkább ő volt az, akinek a létjogosultságát rendre megkérdőjelezték, és akit úgy helyeztek információs vesztegzár alá, mintha valami anomália lenne csak a rendszerben, aki nem oda tartozik, és aki akármit is tesz, soha nem is fog odatartozni. Habár vagy tucatnyi kötete és több tucatnyi publikációja jelent már meg, soha nem közölt az ő munkájáról semmit sem az önkormányzat, sem bármilyen más helyi intézmény, de még a dühödi iskola vagy a könyvtár sem. Kitüntetései és díjai nem voltak ugyan, amelyekkel lehetett volna pózolni, ám reménykedett benne, és lehetőségeihez mérten mindent meg is tett, hogy legalább egy fél mondat erejéig megemlítik valahol a létezését.
Tudta, hogy valószínűleg sohasem fog az utazó riporterek és kulturális újságírók halhatatlan csarnokába kerülni; éppen ezért vált neki idővel egyre fontosabbá, hogy legalább szűkebb otthonában jelentsen valamit az, amit csinál, ha már az emberek többmilliós és többmilliárdos masszájában jelentéktelen is marad talán mindörökké a hangja. Nem vágyott ő mellszobrokra vagy róla elnevezett utcákra, sem egyéb, meddő hiúságokra. Nem kellett neki sem az úgynevezett „hájp”, sem a pedig „hisztéria”, ahogyan azt trendi, kortárs szavakkal mondani szokás. Csak arra áhítozott, hogy egyetlen egyszer az életben ne kérdőjelezzék meg őt személyes küldetésében, hanem elfogadják és megengeszteljék azzal, hogy legalább tudomásul veszik. Hogy kiállhat a színpadra egy másodperc erejéig és elmondhassa, hogy „én is itt vagyok”, aztán tovább végezhesse a dolgát tehetségéhez és szorgalmához mérten. Ennyit szeretett volna.
Noha sokszor elátkozta már helyzetét Csaba, nem tudott elmenekülni teljesen ebből a világból, és azzal hitegette magát, hogy testvéreinek és szüleinek talán igaza van. Lehet, hogy tényleg megváltozott már a falu az eltelt esztendők alatt, csak ő nem akarta észrevenni. Csak ő nem illik a képbe. Azt a benyomást keltette benne otthon minden és mindenki, hogy hálátlan, és, hogy megtagadja az örökségét annak dacára, hogy Dühöd egyáltalán „nem egy szégyellnivaló hely”. A fiú nem adta fel, és a lehető legjobb tudását igyekezett csatasorba állítani, hogy alkosson valami olyat, amiben teljesen benne van az ő személyisége és érdeklődési köre, viszont talán a dühödiek figyelmét és elismerését is kivívná vele. Úgy döntött, ad még egy esélyt annak, hogy helyrehozza ezt a catullusi kétértelmű kapcsolatot, ezt az odio et amót, ami szülőfalujával, alma materével és egész élettörténetével kapcsolatban olyan gyakran elkísérte.
Amikor leszállt a buszról, kezében ott szorongatta a nyomtatott kiadását annak a monográfiának, amelyet Sopány megyéről és környékéről írt, és amelyben kiemelt szerepet kapott Dühöd is, mint a helyi folklór egyik kiemelkedő központja. Részletesen beszámolt a régió, és különösen saját faluja történelméről, szokásairól, legendáiról és építészetéről, sőt, még gasztronómiai és egyéb kulturális jellegzetességeiről is, és egy valóságos képzeletbeli utazásra hívta művében az olvasót, ahogy azt legtöbb útikönyve és kutatása esetében is tette. Úgy döntött, kihagyhatlan lehetőség a dühödi önkormányzat által kiírt pályázat, amelyben „tehetséges, a faluból származó fiatalok munkáit várják”, amelyek valamilyen formában „hozzájárulnak a település hírének öregbítéséhez és turizmusának fellendítéséhez.”
Csaba egyenesen úgy érezte, egyenesen neki címezte a sors ezt a kiírást, és itt az alkalom, hogy optimistán álljon hozzá a dolgokhoz, és lemossa magáról az út porát, miután végre lelki értelemben is hazatér. Szerette volna elkergetni válláról az ott gubbasztó kövér madarat, és valóban átérezni a hazatérés minden örömét ahelyett, hogy kötelesség, teher, és egy a kút mélyére lehúzó vasgolyó legyen számára minden egyes jóhiszemű próbálkozás. Szeretett volna kievickélni az örvényből és kitörni kalitkájából, hogy ugyanazt az emelkedett, parnasszusi magaslatot érezze magában, amelyet annyi más szituációban megtapasztalt már szerte a nagyvilágban.
Hallatni akarta a hangját és szeretett volna látható lenni egy sziporkázó pillanatra, hogy az a rút kiskacsa, amiként a dühödiek látták őt, végre kecses és gyönyörű hattyúvá változhasson, ezáltal pedig a kölcsönösség jegyében neki se kelljen többé porfészekként tekinteni falujára. Szíve mélyén ugyanis az ő kis faluját, az őt keblére ölelő otthoni tájakat szerette volna maga előtt látni és tisztelni, aminek ő is egyenrangú részese, még ha nem is tudja többé odahaza elképzelni az életét. Távolra vetődő, vándorló lélekként is szerette volna, ha továbbviheti valami magasabb rendű értéknek a fáklyalángját, nem pedig csak idegen, szóra sem érdemes, vészjósló garabonciás diákként tekintene rá mindenki, aki még valamennyire emlékszik, ki s mi volt ő egykoron.
Később persze, amikor megszületett a pályázat eredménye, a család egy emberként védte az önkormányzatot és a „független” pályázati bizottságot, amely, mint minden évben, ekkor is igyekezett az arra legméltóbb embernek odaítélni a „Dühöd ifjú követe” elnevezésű díjat a vele járó honoráriummal és további támogatásokkal együtt. Ha valaki nem nyerte el a zsűri tetszését, az magában keresse a hibát, ne másra hárítsa sértődötten a haragját. A megígért, eredményeket közlő körlevél azonban valamilyen rejtélyes okból elmaradt, így amikor Csaba a falu honlapján és egyéb internetes felületeken próbált tájékozódni a történtekről, azzal szembesült, hogy elegendő jelentkező hiányában a pályázatot idén felfüggesztették.
Különdíjban részesítik viszont Galambos Károly tizenkilenc éves dühödi lakost, aki kollázstechnikával készített A1-es papírméretű posztert a falu látnivalóinak népszerűsítésére. Ugyancsak különdíjban részesült Csáki Antonella, huszonhárom éves egyetemi hallgató, aki testnevelés szakon tanul jelenleg és zenés, táncos aerobic-videót készített Dühöd különböző helyszíneivel a háttérben, de az alig tizenhatéves Fehér Hugó, művésznevén McPokerJoker is jutalomban részesült hip-hop alapra írt, „megindítóan mély lírai rapszövege miatt ”, amelyet slam poetry formájában ad elő arról, hogy, idézte a pályázati bizottság közleményében, „mekkora gettó az egész világ ”. A klip jeleneteit ugyancsak Dühöd községben vették fel.
Ugyanabban a községben, ahová Zabla Csaba néprajzkutató és kulturális újságíró már csak egyetlen egyszer tette be a lábát életében, mégpedig akkor, amikor az említett pályázat után egy évvel hazalátogatott, hogy elvigye maradék holmiját is, és végleg elköltözzön otthonról. A dühödi önkormányzati nyílvántartás szerint a férfi lakcímkártyáján még évek múltán is Dühöd szerepelt megadott lakhelyként, de azt a családján és közeli hozzátartozóin kívül senki sem tudta, hogy ekkorra a férfi már régen távoli kontinensek városait, szigeteit és pusztáit járta abban reménykedvén, hogy nomád barangolása egy napon véget ér, és új hazára lel majd. Hogy a Bolygó Hollandi is kiköthet egyszer végre.
Néha elfogta ugyan Csabát a bűntudat és a nosztalgia, vagy legalábbis annak a látszata, de tudta, hogy ez a bűvös, messzi, délibábos szirénének bódító szépsége ellenére valójában csak a vesztébe csalná. Eközben valahol egy másik világban, egy másik életben egy Sopány megyei kistelepülésen lassan közeledett a Falunap, és megkezdődtek az őszi bajnoki labdarúgó-selejtezők. Egyszer még a tévé is kijött a faluba, hogy riportot készítsen azzal a dühödi kisfiúval, aki ért a verebek nyelvén, majd azzal az asszonnyal, aki szarvacskatésztából rakta ki valamelyik külföldi filmszínész arcképét. Állítólag valakinek négyese lett a lottón, és állítólag valaki más ismeri is, hogy ki az az illető. Dühödön minden rendben volt.
Vége
Ocsovai Ferenc prózájának előző része a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?