PRÓZAIRODALOM

Csontos Imola: Leveszlek a lábadról

– Ez nem az én testem.

– Pontosan! Végre kezdesz észhez térni!

– Ez nem az én testem!

– Ezt már mondtad.

– Hagyd már, kell egy kis idő neki, hogy feldolgozza.

– Köszönöm.

Idő márpedig nincs. Eleget vártam! Ő a parazita, nem én!

Ne legyél ennyire érzéketlen!

– Elég! Mindketten fejezzétek be! – kiabáltam a konyhapult fölé hajolva. Felkaptam egy konyhakést, és a fürdőszoba felé vettem az irányt.

Most mégis mit csinálsz? – Megvontam a vállam, miközben a csap fölött megjelenő tükörképbe néztem.

– Kiszállok a testedből. – A kést kelletlenül a csuklómhoz szorítottam, a puha bőrre nyomtam, és egy arasznyi vonalat húztam. Hirtelen éles fájdalom hasított az alkaromba. – Mit tettem? Mit tettem? – kiabáltam, és a törülközők felé kaptam, hogy a kiserkenő vért felszívja. Tudtam, hogy ennyi nem lesz elég, úgyhogy felhívtam a nővéremet, de nem vette fel, betelt a postafiókja. A padlóra roskadtam, hátamat a kádnak döntöttem. A talpamat vér borította, ahogy elmaszatoltam a padlóra csöppenő cseppeket. Eszembe jutott, amikor a szobámat festettük, kevés ruhában – nem jön ki belőle a festék. Olyan tízéves lehettem, és véletlenül beleléptem a vödörbe, majd néhány festékes lábnyommal később apa felkapott, és gyorsan egy vizes ronggyal letörölte a lábamat – mint Taréjnak (keverék kutya, vöröses folttal a fején), amikor bejött a lakásba.

Mégis mit csinálsz? 

– Pihenek?

Összevérezted a kedvenc törölközőm!

– Sajnálom, majd kimosom.

A nővérem még mindig nem hívott vissza. Biztosan elfoglalt.

Hangos nevetés ütötte meg a fülem, miközben a reggeli kávémat kortyolgattam a nappali ablakánál ülve.

– Mi van? – kérdeztem, anélkül, hogy felnéztem volna. Nem érkezett válasz, csak folytatódott a nevetés.

Te is tudod, hogy miért nem válaszol.

– Nem – feleltem, miközben a kávémat kavargattam. A nevetés halk kuncogásba fulladt.

Leugrott a hetedikről. Ha engem kérdezel, csak egy gyenge és szánalmas ember tesz ilyet. – A kezét az állához emelte, mintha elgondolkozna. – Mint te. – Erősen megmarkoltam a bögrémet.

Ne is figyelj rá. Csak unatkozik. – Megfogta a kezem. – Te erős vagy. Erősebb, mint a nővéred. Te szedsz Zyprexát. – Újabb hangos nevetés rázta meg a lakást.

Még hogy szedi! Ne legyél már ennyire naiv! Ha szedné, nem lennénk itt! – Lesütöttem a szemem.

Biztosan jó oka van rá, igaz?

– Igen – feleltem lassan. – A munkám… – Újabb hangos kacaj.

Azt ne mondd, hogy kihatással van a munkádra! – Letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából. – Rég nevettem ilyen jót!

– Pedig de! Állandóan fáradt vagyok tőle! És felszedtem jó néhány kilót – tettem hozzá halkabban. Megkomolyodott.

Akkor már értem, hogy miért nem tudtál senkit sem becserkészni

– Miről beszélsz?

Lassan egy bot nem lesz elég a sok pókháló összeszedésére… – Kacsintott. – Ha érted, hogy mire gondolok. – A hallgatóság elpirult, ő meg nevetni kezdett. 

Lehetne, hogy témát váltunk?

– Igen, kérlek.

El fogsz késni. – Az órámra néztem, és miután realizáltam, hogy igaza van, felpattantam a székemből, és a fürdőszoba felé rohantam.

Pont elkaptam a tekintetüket, ahogy felém sandítottak. Utálom ezt az új rendszert, mindenki egy légtérben. Nők között kifejezetten borzalmas dolgozni, állandóan mindenki pletykát szövöget mindenkiről. A korábbi vezetéssel volt egyfajta hallgatólagos megegyezésünk. Külön irodát kaptam, precíz munkát adtam. 15 évig tudott ez működni! 15 évig! Így is zsúfolt volt a szoba – hárman 12 négyzetméteren – de még mindig jobb volt, mint a mostani helyzet, egy szinttel lejjebb, de két szinttel feljebb, tízen 40 négyzetméteren. A fizetésem csökkent, hiszen irodára kerültem aktákat tologatni, pedig nálam gyorsabban kevés ember ír. És a másodiktól a negyedikre tettek úgynevezett átszervezések következtében, így végleg magamra voltam utalva. Vagyis nem egészen.  

– Lépj ki a szakszervezetből, úgyse tudnak segíteni! – Kiléptem.

Vágd le a hajad, tinédzserként annyi bókot kaptál! – Levágtam.

Zárd be a csoportvezetőt, amíg nem ismeri be, hogy megfigyelnek. – Bezártam.

A fénymásoló tette fel az I-re a pontot.

Zsuzsi éppen egy aktát másolt, de a patron kifogyott, éppen azt cserélte ki.

Lehetne ennél lassabb?

Nem munkaköri kötelessége patront cserélni… Lehetnél megértőbb.

Ahhh, ez örökké fog tartani! Ennyi idő alatt legyantázok egy bikini vonalat. – Felnevettem. Zsuzsi felém nézett.

Nagyon elmés…  

– Csöndben lennétek? – motyogtam.

– Tessék? – kérdezte Zsuzsi.

Csak rá kell nézni, és elmegy az embernek az életkedve. – Felkacagtam. Zsuzsi megforgatta a szemét. – Mekkora bunkó!

Nem mondanám annak, bár nem vall jó modorra a szemforgatás.

Biztos ő is jegyzeteket készít rólad!

– Rólam?

Pszt… Még meghallja!

– Tessék, itt a fénymásoló!

Mi?

– Mi?

– A fénymásoló – ismételte meg bizonytalanul Zsuzsi. – Erre vársz, nem?

De!

Bólints már te idióta!

Ne hívd idiótának!

De ha egyszer az!

– Fogd be!

– Tessék? – Leintettem.

– Nem te!

Bravó! Ha eddig nem hitt flepnisnek, most már igen.

Csak köszönd meg.

– Köszi! – Odaléptem a fénymásolóhoz, és behelyeztem a papírlapokat a szenzorok alá.

Beteget jelentettem. A fejem szinte szét akart robbanni. Aztán az a poszt… Már lemenőben volt a nap, mikor elhatároztam, hogy iszok egy kávét.

Ki lehet nyitni ezt az ablakot?

Ez milyen buta kérdés? Persze.

De úgy értem, hogy rendesen. Nem csak bukóra.

– Hm, nem tudom. – Hátradőltem a székemben.

– Ki lehet nyitni, srácok.

Biztos? – Megforgattam a szemem, de felkeltem a székemből. Kitártam az ablakot, majd önelégülten mosolyogtam.

– Mondtam.

Milyen magasan vagyunk? 12-13 méter? – Kinéztem az ablakon.

– Nagyjából. Miért?

És szemben van az iroda…

– Igen, de nem értem, hogy jön ez ide.

Hány óra van? – Önkéntelenül az órámra néztem.

– Srácok kezdtek kiborítani!

Négy.

Mi az ott az ablakon?

– Hol?

Még egy szaros galamb is tesz rád magasról… Na, mi van, nem is véded meg a kis kedvenced? – Semmi válasz. Rám nézett. – Le kéne takarítani azt a foltot.

A konyhában találsz ablaktisztítót.

Nem is biztos, hogy azzal lejön. Először meg kéne nézni közelebbről. Nyisd ki az ablakot!

Csak óvatosan! Esetleg kapaszkodj a párkányba.

– Nem érem el! – Megvonta a vállát.

Ülj ki az ablakba.

– De akkor nem tudok kapaszkodni.

Nem baj, majd fogom a kezed.

– Biztos?

Ne aggódj, figyelni fogok rá. – Bólintottam, kijjebb hajoltam, és megragadtam a kezét. A levegőbe kaptam, és zuhanni kezdtem a parkoló autók által szegélyezett csendes járdasziget felé. Úgy látszik az ember már saját magában sem bízhat.

Csontos Imola legutóbb a Szöveten: