Csontos Imola: Leveszlek a lábadról
– Ez nem az én testem.
– Pontosan! Végre kezdesz észhez térni!
– Ez nem az én testem!
– Ezt már mondtad.
– Hagyd már, kell egy kis idő neki, hogy feldolgozza.
– Köszönöm.
– Idő márpedig nincs. Eleget vártam! Ő a parazita, nem én!
– Ne legyél ennyire érzéketlen!
– Elég! Mindketten fejezzétek be! – kiabáltam a konyhapult fölé hajolva. Felkaptam egy konyhakést, és a fürdőszoba felé vettem az irányt.
– Most mégis mit csinálsz? – Megvontam a vállam, miközben a csap fölött megjelenő tükörképbe néztem.
– Kiszállok a testedből. – A kést kelletlenül a csuklómhoz szorítottam, a puha bőrre nyomtam, és egy arasznyi vonalat húztam. Hirtelen éles fájdalom hasított az alkaromba. – Mit tettem? Mit tettem? – kiabáltam, és a törülközők felé kaptam, hogy a kiserkenő vért felszívja. Tudtam, hogy ennyi nem lesz elég, úgyhogy felhívtam a nővéremet, de nem vette fel, betelt a postafiókja. A padlóra roskadtam, hátamat a kádnak döntöttem. A talpamat vér borította, ahogy elmaszatoltam a padlóra csöppenő cseppeket. Eszembe jutott, amikor a szobámat festettük, kevés ruhában – nem jön ki belőle a festék. Olyan tízéves lehettem, és véletlenül beleléptem a vödörbe, majd néhány festékes lábnyommal később apa felkapott, és gyorsan egy vizes ronggyal letörölte a lábamat – mint Taréjnak (keverék kutya, vöröses folttal a fején), amikor bejött a lakásba.
– Mégis mit csinálsz?
– Pihenek?
– Összevérezted a kedvenc törölközőm!
– Sajnálom, majd kimosom.
A nővérem még mindig nem hívott vissza. Biztosan elfoglalt.
Hangos nevetés ütötte meg a fülem, miközben a reggeli kávémat kortyolgattam a nappali ablakánál ülve.
– Mi van? – kérdeztem, anélkül, hogy felnéztem volna. Nem érkezett válasz, csak folytatódott a nevetés.
– Te is tudod, hogy miért nem válaszol.
– Nem – feleltem, miközben a kávémat kavargattam. A nevetés halk kuncogásba fulladt.
– Leugrott a hetedikről. Ha engem kérdezel, csak egy gyenge és szánalmas ember tesz ilyet. – A kezét az állához emelte, mintha elgondolkozna. – Mint te. – Erősen megmarkoltam a bögrémet.
– Ne is figyelj rá. Csak unatkozik. – Megfogta a kezem. – Te erős vagy. Erősebb, mint a nővéred. Te szedsz Zyprexát. – Újabb hangos nevetés rázta meg a lakást.
– Még hogy szedi! Ne legyél már ennyire naiv! Ha szedné, nem lennénk itt! – Lesütöttem a szemem.
– Biztosan jó oka van rá, igaz?
– Igen – feleltem lassan. – A munkám… – Újabb hangos kacaj.
– Azt ne mondd, hogy kihatással van a munkádra! – Letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából. – Rég nevettem ilyen jót!
– Pedig de! Állandóan fáradt vagyok tőle! És felszedtem jó néhány kilót – tettem hozzá halkabban. Megkomolyodott.
– Akkor már értem, hogy miért nem tudtál senkit sem becserkészni…
– Miről beszélsz?
– Lassan egy bot nem lesz elég a sok pókháló összeszedésére… – Kacsintott. – Ha érted, hogy mire gondolok. – A hallgatóság elpirult, ő meg nevetni kezdett.
– Lehetne, hogy témát váltunk?
– Igen, kérlek.
– El fogsz késni. – Az órámra néztem, és miután realizáltam, hogy igaza van, felpattantam a székemből, és a fürdőszoba felé rohantam.
Pont elkaptam a tekintetüket, ahogy felém sandítottak. Utálom ezt az új rendszert, mindenki egy légtérben. Nők között kifejezetten borzalmas dolgozni, állandóan mindenki pletykát szövöget mindenkiről. A korábbi vezetéssel volt egyfajta hallgatólagos megegyezésünk. Külön irodát kaptam, precíz munkát adtam. 15 évig tudott ez működni! 15 évig! Így is zsúfolt volt a szoba – hárman 12 négyzetméteren – de még mindig jobb volt, mint a mostani helyzet, egy szinttel lejjebb, de két szinttel feljebb, tízen 40 négyzetméteren. A fizetésem csökkent, hiszen irodára kerültem aktákat tologatni, pedig nálam gyorsabban kevés ember ír. És a másodiktól a negyedikre tettek úgynevezett átszervezések következtében, így végleg magamra voltam utalva. Vagyis nem egészen.
– Lépj ki a szakszervezetből, úgyse tudnak segíteni! – Kiléptem.
– Vágd le a hajad, tinédzserként annyi bókot kaptál! – Levágtam.
– Zárd be a csoportvezetőt, amíg nem ismeri be, hogy megfigyelnek. – Bezártam.
A fénymásoló tette fel az I-re a pontot.
Zsuzsi éppen egy aktát másolt, de a patron kifogyott, éppen azt cserélte ki.
– Lehetne ennél lassabb?
– Nem munkaköri kötelessége patront cserélni… Lehetnél megértőbb.
– Ahhh, ez örökké fog tartani! Ennyi idő alatt legyantázok egy bikini vonalat. – Felnevettem. Zsuzsi felém nézett.
– Nagyon elmés…
– Csöndben lennétek? – motyogtam.
– Tessék? – kérdezte Zsuzsi.
– Csak rá kell nézni, és elmegy az embernek az életkedve. – Felkacagtam. Zsuzsi megforgatta a szemét. – Mekkora bunkó!
– Nem mondanám annak, bár nem vall jó modorra a szemforgatás.
– Biztos ő is jegyzeteket készít rólad!
– Rólam?
– Pszt… Még meghallja!
– Tessék, itt a fénymásoló!
– Mi?
– Mi?
– A fénymásoló – ismételte meg bizonytalanul Zsuzsi. – Erre vársz, nem?
– De!
– Bólints már te idióta!
– Ne hívd idiótának!
– De ha egyszer az!
– Fogd be!
– Tessék? – Leintettem.
– Nem te!
– Bravó! Ha eddig nem hitt flepnisnek, most már igen.
– Csak köszönd meg.
– Köszi! – Odaléptem a fénymásolóhoz, és behelyeztem a papírlapokat a szenzorok alá.
Beteget jelentettem. A fejem szinte szét akart robbanni. Aztán az a poszt… Már lemenőben volt a nap, mikor elhatároztam, hogy iszok egy kávét.
– Ki lehet nyitni ezt az ablakot?
– Ez milyen buta kérdés? Persze.
– De úgy értem, hogy rendesen. Nem csak bukóra.
– Hm, nem tudom. – Hátradőltem a székemben.
– Ki lehet nyitni, srácok.
– Biztos? – Megforgattam a szemem, de felkeltem a székemből. Kitártam az ablakot, majd önelégülten mosolyogtam.
– Mondtam.
– Milyen magasan vagyunk? 12-13 méter? – Kinéztem az ablakon.
– Nagyjából. Miért?
– És szemben van az iroda…
– Igen, de nem értem, hogy jön ez ide.
– Hány óra van? – Önkéntelenül az órámra néztem.
– Srácok kezdtek kiborítani!
– Négy.
– Mi az ott az ablakon?
– Hol?
– Még egy szaros galamb is tesz rád magasról… Na, mi van, nem is véded meg a kis kedvenced? – Semmi válasz. Rám nézett. – Le kéne takarítani azt a foltot.
– A konyhában találsz ablaktisztítót.
– Nem is biztos, hogy azzal lejön. Először meg kéne nézni közelebbről. Nyisd ki az ablakot!
– Csak óvatosan! Esetleg kapaszkodj a párkányba.
– Nem érem el! – Megvonta a vállát.
– Ülj ki az ablakba.
– De akkor nem tudok kapaszkodni.
– Nem baj, majd fogom a kezed.
– Biztos?
– Ne aggódj, figyelni fogok rá. – Bólintottam, kijjebb hajoltam, és megragadtam a kezét. A levegőbe kaptam, és zuhanni kezdtem a parkoló autók által szegélyezett csendes járdasziget felé. Úgy látszik az ember már saját magában sem bízhat.
Csontos Imola legutóbb a Szöveten:
