Néha csak egyszínű ruhákat veszek fel. Nem tudom, hogy miért, ezt is a betegség javára írom. Van, hogy elméretezett kapucnis pulcsikat hordok, máskor a kedvenc virágos ruhámat kapom magamra. Azt szokták mondani, hogy az öltözék tükrözi a lelkiállapotot. Amióta ezt hallottam, nem tudok nem arra gondolni, hogy hogyan játszhatnám ki a rendszert. Néha szűk farmerba bújtatom a lábaim, haspólót veszek fel, és erős rúzst használok, mikor legszívesebben összekuporodnék a szobám egyik sarkában, kezemben egy kis fűvel, vagy igazából bármivel, csak gátolja meg a hangok áradatát.
A tavasz beköszöntével még a legmorcosabb embereknek is kisimul az arcuk, és legjobb esetben, ahogy az arcukat a nap melege simogatja, elmosolyodnak. Na, én nem tartozom közéjük. Megint egy depressziós szakaszban vagyok, már legalább egy hete. Fekete kapucnis pulcsim ujját felgyűrtem, a kapucnimat jól a fejembe húztam, a fülhallgatómból áradó zene majdnem kiszakította a dobhártyámat. Ahogy sétáltam a buszmegálló felé, felidéztem magamban még egyszer, hogy mégis mi a fenéért megyek iskolába. Mire jó az egész? Nem leszek okosabb. Egy újféle vírus ütötte fel a fejét, a tanárok sem járnak be. Szinte mindenhol helyettesítés van, a tanárok fele nem is tanít, a másik fele nem ismeri a tárgyat, amit tanítania kellene. Legutóbb matekon egy töri tanár helyettesített, aki azt mondta, hogy diktál évszámokat, írjuk őket le, és adjuk össze. Konkrétan már harmadikban megtanultuk a négyjegyű számok összeadását; az egész annyira kellemetlen.
A megállóban rajtam kívül még két nő ácsorgott. Látásból ismertem őket, így biccentettem, mire az egyik elfordult, de a másik integetett. Lehajtottam a fejem, ahogy egy új dallam szólalt meg a fülhallgatóban. Az egyik kedvenc számom. Mármint a kedvenc, az relatív, mert elég hangulatfüggő. Több lejátszási listám van ezeknek megfelelően. Már majdnem dúdolni kezdtem, hogy „Catching my attention, like I never would have thought”, mikor erőteljes pia szagot kezdtem érezni, és egy test relatív közelségét. Felsóhajtottam, és az ég felé emeltem a tekintetem. Azt már megszoktam, hogy a villamoson a seggembe másznak a férfiak, és ha arról van szó, letapiznak a tömegnyomorra hivatkozva, de kora reggel, méghozzá Budapesten kívül a Templom téri buszmegállóban, kicsit sok. Már éppen meg akartam mondani a magamét, legalább egy adag frusztrációt is kiengedek, mikor a test egy lépést hátrált. Felé fordultam. A helyi csövi társaság egyik tagja volt, azt hiszem Herkules a beceneve, mert egyszer összevert egy nála másfélszer nagyobb csávót, amikor az apróit kivette a tányérjából, hogy felváltsa a papírpénzt. Mivel a fülemben bömbölt a zene, elsőre nem értettem jól, hogy mit mond. Megkértem, hogy ismételje meg, ekkor már kivettem az egyik earpodom.
– Csak kártyám van – mondtam. Megvonta a vállát.
– Nem kell a pénzed. – Felvontam a szemöldököm, várva a folytatást. – Cigid van?
– Nem dohányzom. – Végigmért.
– Nyilván. – Széttártam a karom.
– Sajnálom, hogy megcáfolom a rólam alkotott képét, de ez az igazság – feleltem, és visszadugtam a fülembe a fülhallgatót. Herkules mormogott valamit, de már nem hallottam. Még bepróbálkozott a két másik öreghölgynél, de az egyik nagy ívben kikerülte, a másik vadul rázta a kezét maga előtt, hogy még véletlenül se közelítse meg. Megláttam az úton egy csigát. Elmosolyodtam, mert annyira elütött a környezetétől. Eszembe jutottak a csigákról tanultak. Az összes zsigerüket a házukban tartják, ezért, ha az összetörik, meghalnak. Nem meztelen csiga lesz belőlük, mert az más. Meg egyébként is, a meztelen csigák barnák, a házasok meg fehérek. Vajon rasszista ezt mondani? A természet jó kis tréfát űzött velük, az ember által felállított diszkriminációs aspektusokat teremtette meg: a házas fehér ember, és a hajléktalan fekete. Mindkettő lassú, sok erőfeszítésbe kerül eljutniuk A-ból B-be. Annyi mindennek ki vannak szolgáltatva, bármikor meghalhatnak, és mégis, mennek előre, megállás nélkül. Ha találkoznak egy másik csigával, aki tetszik nekik, nem azt nézik, hogy fiú-e vagy lány, hiszen a csiga hímnős. Ha veszélyt érez, összekuporodik, és azt hiszi, hogy puha testét megvédi a törékeny háza. Mennyire ostoba! Hát nem tudja, hogy nincs menekvés? Nem, ahhoz nem elég intelligens. Gerinctelenek. Milyen érdekes szó, főleg, ha emberekre használjuk, akik alapvetően gerincesek. Legtöbbször gyáva, emberhez méltatlan viselkedést tanúsítókra értik. A csiga is gerinctelen, mégse mondanám, hogy gyáva. Sőt! Most is, a kiszemelt nyálkahagyó puhatestű felém haladt, viszonylag tempósan. Megjelent a busz a távolban. Egy srác, aki nemrég érkezett, éppen mellettem dobta el a cigijét. Megtörölte a kezét a farmerjába, majd a buszmegálló táblájáig előresétált. Pár másodperccel később Herkules jelent meg a helyén, leguggolt, és felvette a még füstölgő cigit a földről. Beleszívott, miközben becsukta a szemét. Benne már nincs semmi szégyenérzet. Valahol csodálom érte. Őt senki sem kezeli emberként, mindenki egy mocskos, gusztustalan alkoholistának tartja. Miért viselkedne másképp, ha úgyse tudná megváltoztatni a véleményeket? Megérkezett a busz. A bátor, az ismeretlen felé tartó, csiga a mélyen barázdált abroncsba ragadt. Hirtelen lelki szemeim előtt peregni kezdtek a képek. Csiga. Srác. Cigi. Herkules. Gázolás. Kezdett túl sok lenni. A fülemre tapasztottam a kezem, becsuktam a szemem, és leguggoltam. Próbáltam mindent benntartani, nehogy kiszabaduljanak, mert az emberek nem tudnák kezelni. Beugrott az Emlékek őre, aztán Az éhezők viadalának második része, ahol Katniss csapdába esik, és újra és újra a szerettei kétségbeesett jajveszékelését kellett hallgatnia. Elhaladt mellettem a két nő, akik a megállóban álltak, egyikük sem szólt semmit. A buszsofőr várt néhány másodpercet az utolsó felszálló utas után, majd becsukta az ajtót, és elindult. Elvégre a menetidőt tartani kell.
Pár perc elteltével néztem csak fel. Már jobban éreztem magam, elővettem a táskámból egy üveg vizet, és nagyokat kortyoltam. Leültem a megállóban kihelyezett pad egyik felére. Feloldottam a képernyőm, és írtam Biának, hogy nem leszek ott időben, mert lekéstem a buszt. A következő csak fél óra múlva jön, tehát két lehetőségem van. Megvárom azt, vagy felhívom anyát, hogy vigyen el. Ebben az esetben végig kellene hallgatnom, hogy mennyire felelőtlen vagyok, hogy mindig csak épphogy beérek iskolába, és ha előbb indultam volna el, akkor most nem késnék. És, ha taxiznék? Ahogy a pénztárcámban kutattam, megakadt a szemem a bérletemen, ami éppen tegnap járt le. Nagyszerű, majd Pesten veszek másikat. A helyi járatokon amúgy sem nézik igazán, csak formaiság az egész.
Miközben a buszra vártam, elhatároztam, hogy kézfertőtlenítővel megtörlöm a kezem. Nem vagyok az a nagy tisztaságmániás, de anya a lelkemre kötötte, hogy használjam, mert nem akarja, hogy valami vírust behurcoljak a családba, amikor neki egy hónap múlva érettségi találkozója van. Megráztam a kis tartályt, de nem jött belőle semmi. Felsóhajtottam, újra rázogatni kezdtem, és nyomkodtam az oldalát, közben szitkozódtam, hátha az segít. A végeredmény az lett, hogy a pulcsim bal ujját beterítette a kocsonyás folyadék. Egy papírzsepivel elkezdtem törölgetni, miközben a tekintetemet az égre emeletem, hogy ugyan, mi jöhet még. Ahogy a csuklómra néztem, megláttam a frissen tetovált feliratot: some people pretend to be the beach, but they’re actually quicksand[1]. Az idézet Steve Marabolitól van, egyszer olvastam ezt egy könyvben, és nagyon megtetszett. Pontosan emlékszem arra a beszélgetésre, ami miatt elhatároztam, hogy nekem is lesz 14 évesen – persze ehhez kellett szülői engedély, de annyira nem nehéz aláírást hamisítani, és rávenni a nagynénémet, hogy kísérjen el. Éppen egy depressziósabb időszakomat éltem, összevesztünk Emmával, akivel azóta voltam jóban, hogy Pannáék kirakták a csapatból. Felbosszantott, hogy nem érdeklődik annyit irántam, mint én iránta, és biztos már nem is akar a barátom lenni. Ő meg a fejemhez vágta, hogy szeszélyes vagyok, és egyszerűen megfojtom. Nem tudta, hogy mániás depresszióm van. Még én sem tudtam. A nagy szakadás napján anya bejött a szobámba, hogy megnézze, jól vagyok-e, mert nem mentem vacsorázni. Összekuporodva ücsörögtem a radiátor előtt, felhúzott térddel. Nem volt kedvem beszélgetni, és anya nem erőltette, csak megfogta a kezem, felhúzott a padlóról, és szorosan megölelt. Utána leültetett a kanapéra, majd mellém ült, és átkarolt. Egy perc sem telt bele, hogy a fejemet a vállára hajtsam, és elkezdjek beszélni.
– Anya, mit tegyek? – kérdeztem, közben éreztem, ahogy az arcomon sós csöppök peregnek lefelé. Anya egy pillanatig gondolkozott, mielőtt válaszolt volna.
– Én is voltam már ilyen helyzetben. Olyan szekér után futottam, ami nem vett fel. Hiába ígérte, hogy meg fog állni, csak fussak tovább, nem tette. Egyszer megálltam, és körülnéztem. Láttam, hogy mások is vannak körülöttem. Néhányan az én szekerem után futottak. Vicces, mert régen, közülük egy-két ember után én futottam. Mások azután a szekér után futottak, ami után én is. A szekér megvárta őket, majd velük együtt ment tovább. Engem miért nem várt meg? Azóta sem tudom a választ. Viszont nem bánom. Elengedtem. – Pár pillanatig csöndben voltam. Megpróbáltam feldolgozni a szekeres metaforát. Mikor eljutott a tudatomig, kérdően anyára pillantottam.
– És nem volt más, aki megvárt volna? – Megsimogatta a fejem.
– De, voltak mások. Régi, jó öreg szekerek, akik igazából végig mellettem haladtak, csak lassan és csöndesen. Túl vak voltam, hogy észrevegyem őket. Pedig csak egy szavamba került volna, hogy megálljanak.
– És miután megálltál, észrevetted őket? – Bólintott.
– Volt, akit igen. De nem mindenki olyan kitartó – néhányan tovább mentek nélkülem. – Pár pillanatot vártam, mielőtt válaszoltam volna.
– Akkor azt mondod, hogy én is álljak meg? – Anya elmosolyodott.
– Ha igaz barátokra vágysz, akkor mindenképp.
Pár nappal később Emma volt az, aki bocsánatot kért, és azt mondta, hogy hiányzom neki. Addigra összebarátkoztam Biával, így én is kevésbé támaszkodtam Emmára, mert megosztottam kettőjük között a figyelmemet.
A suliba érve semmihez sem volt kedvem, de szerencsére némi fejtámasztással, és sűrű fejbólogatással, ha a tanár elkapta a tekintetemet, túléltem a napot. Fizika volt az utolsó órám. Bia mellett ültem a leghátsó sorban. Emma halála óta egyre kevesebbet beszéltünk, viszont a nonverbális kommunikációnkat tökélyre fejlesztettük. Most is mindketten pulcsiban ültünk, az én ujjam fel volt tűrve, az övé nem, hiába volt fullasztó hőség. Fél füllel hallgattuk az órát, a másikban Bia bluetooth-os fülhallgatójából szólt a zene. Ahogy Éliást figyeltem, miközben mindenféle koordinátarendszert rajzolt a táblára, a szemem önkéntelenül az órára vándorolt. Még 29 perc 28 másodperc volt hátra. Egy óra iszonyat hosszú idő, ha mondjuk, fizikát kell tanulni. Egy percig elég nehéz visszatartani a lélegzetünket. Nekem ötven másodperc a rekordom. Mi minden történhet egy másodperc alatt? Éliás táblát töröl, valami példát kezdett rá felskiccelni. Az osztály szinte egy emberként kushadt a padra, hogy aztán csak néha-néha nézzen fel a füzetéből, hogy újabb adatokat tudjon rögzíteni. Biára néztem, aki szintén jegyzetelt, így egy sóhaj kíséretében elővettem a ceruzám, és a táblára néztem.
Adott egy száraz, de kanyargós út. A lejtő elhanyagolható, 1,5%-os. A kétsávos út nagyjából 8 méter széles. Két gépkocsi. Egy autó és egy kisebb furgon halad egymással szemben. A kanyartól nem látják egymást. A furgon kicsit nagyobb ívben veszi be, átlépve a záróvonalat, mely halványan ugyan, de még látszik. Az autó megpróbál a lehető legkisebb ívben kanyarodni a kisodródás elkerülése végett, és a záróvonalhoz húzódik.
0,3 mp. Észreveszik egymást.
0,7 mp. Rátaposnak a fékre. A furgon sofőrje megpróbálja visszahozni a gépkocsit a saját sávjába. Az autós az ellenkező irányba rántja a kocsit. Feltételezve, hogy még egyik sem borult fel:
0.9 mp. Elkezdenek fékezni. Sok tényezőtől függ a féktávolság, köztük a sebességüktől, tömegüktől, vezetők és a gépkocsik fizikai állapotától. Ha feltételezzük, hogy lakott területen kívül voltak, de a kanyarok miatt egyikük sem lépte át a 60 m/h sebességet, és minden értéket átlagosnak tekintünk, akkor nagyjából 22 m-t tettünk meg mindketten.
1.2 mp. Megálltak. A kérdés az, hogy egymásban, vagy egymás mellett?
Megremegett a kezem. Biával szinte egyszerre álltunk fel az asztaltól, és kikéredzkettünk a mosdóba. Éliás annyira belemerült a példába, hogy csak legyintett, és észre sem vette, hogy a táskáinkat is magunkkal vittük. A mosdóban maradtunk csöngetésig, majd Bia az ebédlő felé vette az irányt, én pedig a HÉV-megállóba. Előtte egy gyors kitérőt tettem a Sparba, mert hangosat kordult a gyomrom. Még jó, hogy nem az osztályteremben történt ilyen, annál kevésbé van kínosabb dolog. Leszámítva persze, hogy Éliás egy olyan példát vázolt a táblára, ami nagyon hasonlított Emma balesetéhez. És a legszebb az egészben, hogy ezt senki sem vette észre. Vagy senki sem akarta észrevenni. Nem tudom, hogy mi a rosszabb, pedig már sokat gondolkoztam ezen. Például, ha tudom valamiről, hogy nem helyes, mégis megteszem, vagy ha nem tudom, hogy nem helyes, és úgy teszem meg? Vagy ugyanannyira rossz?
A HÉV-hez egy aluljárón keresztül lehetett feljutni, és a lépcsők aljában voltak a jegykiadó automaták. A négyből általában kettő működött, és előfordult, hogy valaki felragasztott egy papírcsíkot, hogy ne tudja kiadni a jegyet, így több pénz került az automatába, amit végül kifosztottak. Persze, az nem ennél a megállónál volt jellemző. Nem szeretem ezt az érintőképernyős megoldást, mert sokszor annyira nem érzékeli a nyomást az üveglap, hogy szinte már ököllel kell püfölnöm. Amikor már csak a nyomtatásra vártam, hirtelen megéreztem néhány test közeli jelenlétét a hátam mögött. Hiába lihegnek a nyakamba, nem leszek gyorsabb, mert nem rajtam múlik a jegykiadás. Miután felvillant a „köszönjük a vásárlást” a képernyőn, kikaptam a jegyet az automatából, és belecsúsztattam a pénztárcámba, miközben lassan megfordultam. Azonban egy magas, kigyúrt férfi elkapta a kezem, és kivette belőle a pénztárcát.
– Akkor ezt most elkérném. Köszönöm. – Mosolygott, de valahogy olyan fenyegetően. Először nem regisztráltam, hogy mi történt, lázasan kutattam a felkarját egy BKK szalag után.
– Valami probléma van? – kérdeztem. A férfi, aki a pénztárcámat tartotta, a kollégáira mosolygott, akik most már egy szabályos körben álltak körülöttem. Kivette belőle a készpénzemet, majd a személyimet. Leolvasta a nevemet, és visszacsúsztatta a plasztikkártyát.
– Minden a legnagyobb rendben, Hanna. – Visszaadta a pénztárcámat. – A nyakláncod igazi arany? – kérdezte, miközben a kezével a nyakam felé nyúlt. Nagyot nyeltem. Kezdtem kapizsgálni, hogy mire ment ki a dolog.
– Nem – A férfi felvonta a szemöldökét.
– Biztos? Nem versz át? – Megráztam a fejem. Nem mertem volna hazudni. A tekintetemet fürkészte néhány másodpercig, majd a társaira nézett. – Rendben. Kérem a telefonodat, és mi végeztünk is. – Az említett eszköz hirtelen égetni kezdte a zsebem. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy ne adjam oda, de biztos, hogy lebuknék. A zsebembe nyúltam az eszközért, a férfi pedig a kezem felé nyúlt, ahogy kinyújtottam azt, de mielőtt átadtam volna neki, megkérdeztem:
– Kivehetem a SIM-et meg az SD-kártyát belőle? – Az előttem álló fickó felnevetett.
– Te most szórakozol velem?
– Nem – feleltem esetlenül. – Ezeken van minden adatom. – Kikapta a kezemből a telefont, majd meglökött. Elvesztettem az egyensúlyomat, és az automatának estem, majd lehuppantam a földre. Mire feleszméltem, a fickók már sehol sem voltak. Körbenéztem, de csak sajnálkozó pillantásokat éreztem magamon, senki sem jött oda megnézni, hogy jól vagyok-e. Senki, kivéve egy hajléktalant. Miközben feltápászkodtam, és leporoltam a ruhám, megállt előttem egy pillanatra.
– Látod, – széttárta a karját – ilyen az élet – mondta, és csoszogva továbbment.
[1] Néhányan úgy tesznek, mintha tengerpartok lennének, pedig nem többek futóhomoknál.
Csontos Imola korábban a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?