Kiss Tamás: Apokaliptikus szürrealizmus 6.

Zuhanás

Észrevehetetlenségben pörgő szédület
Ringlispiel május elsejéken veled…

Zuhog…Felfröccsen a lábakra a koszos eső
Radionuklidok lubickolnak benne

Lelkekre a szennyeződő lélek-nyirok csorog
Szex-masszázs, vagy efféle kellene…

Lecsap egy fénycsóva a maradék napsugarakból
Retinába vágó hessegető igazság…

Gázolás – ordítás, halál, vagy semmi…
Nem, nem kell odafigyelni…

Sárdagonya türelmes-türelmetlen lihegésekkel
Régen az utcaseprők csoszogva fütyörésztek…

Folyvást loholás dolgozni, dolgozni, intézkedni
Fogyókúra, konditerem, szobabicikli…

Mi lesz ha nem fogy el a kenyér, csak a kávé…
Sör kell ide meg csokoládé…

Nem kérdés, mert nincsenek kérdések
Ja, hogy refluxa van nagysád? Keressen új pékséget!

Útkanyarulat, széttöredezett szegélykövek zavaros hadrendje
Nincs más, sakk-matt, gumicsere kellene…

Akadályfutás kivehetetlen árnyak között
Rég meghalt, mégis szembejött…

Meglöktek, meglökték, tovább csak tovább…
„Ez út hazámba vissza visz, dolgozó leszek magam is…Tovább, tovább, tovább…”

Agyak kattognak, gondolatok nem dobolnak, nem kopogtatnak
Zártkapus a meccs ma is meg holnap se nyitnak…

Kivehetetlen árny-hullámzások szemekben s mögöttük
Mellékhatások. A piruláknak belőlem lett elegük…

Az egyik a másiknak, a másik meg az egykinek idegen
Jobb a spenót is, mint a virsli hidegen…

Legföljebb köszönt, biccent, majd zavarában elmenekül
Fogalma sincs, hogy mindez neki mibe kerül…

Mintha gurulna az idő a kapkodó lábak elől
Kétéves voltam, mikor leszakadt a redőny egy nyári délelőtt…

Őrültség-tudat tisztítás figyelemelterelésekkel
Megdőlnek a fák és a hírek az emberemlékezettel…

Nyak-rángatóztatás, fejcsavargatás
Biztos nem azért teszed, mert érezni akarnál…

Mert különben látni kellene „egyhegyű” módon netán
De valahol, valamikor, valamiért megszakadt egy idegfonál…

Pedig nézhetnél valakire, valakibe, mondjuk egy észrevétlen bolondra
Aki szintúgy mindig mindenkor mindent ugyanúgy tesz
Öntudatlanná fajult köztudatában bolyongva
Az éppen aktuális hírháló-labirintusokban kapálódzva
Sötét szövegeket nyom tenyerek markolta hisztérikus okostelefonokba
Hírhedté váló hír-hazugságok délibáb-lovain ugráltatva
Úgy röhög, mintha egy kutya sírva ugatna…
Bezzeg Micuska, a macska, ott szunyókál a megszokott ablak-kirakatban
Mint minden nap „most” is dolgozik az idő megállításában
Melyet a kimerevített agyakban a depresszió blokkol
A monotóniába burkolt időtlenség-főzelék sokkol
Mint pannírozott disznóhús, vagy borsos tokány
Bűzös, ragacsos olajában terpeszkedve
Szétrágásra várva, mert szegényke magatehetetlenke…

De aztán „…ki ne bocsássátok a kezetekből a folytatását ennek a hősi-nevetséges ponyvaregénynek, fölzárkózni szarháziak, ügetve, ügetve! a pániknak nem szabad szünetelnie, a félelemben nem lehetnek lyukak, a menekülésben nem lehet pihenés…” (L. Aragon)Gondolta ezt már Valaki 1814.ben Párizsból elfutván…
S azóta csak tart ez a meneküléshullám
Nem kell hozzá puccs, forradalom, se vérfagyasztó üldözés…
Nem…A belső vesszőfutás-világ csodája magától mállasztja szét
Öntudatos-öntudatlan sodródás-tornádókkal ösztökélt halandó-csordák
Észrevehetetlenné tett létkényszeres életfélelmét
Lehet, hogy tényleg „egy világ gurul visszafelé…”
Elveszés-zuhanás-rémületekkel, melyekben halknak tűnik a sivító csend
Ahol elhagyott-elhalt gyermekek zokogásai zengenek
Mint éjszakánként hullámzással felcsapó sós tengercseppek                                           

„Ezen az estén Theodore többé nem hisz semmiben…” (L. Aragon)Az egykori lelkes ministráns többé nem jár már templomba sem
„Ami egyvégtében érdekelt, az a senki volt, az az ember, aki annyira átlagos, annyira egyszerű, hogy a jelenléte már fel se tűnik…” (H. Miller)Aki naponta képes „öldösni legtisztább gondolatait” (H. Miller)Akár esik, akár fúj, akár egyik se…
„Két szenvedélye van az én honfitársaimnak: az eszmék és a bujálkodás…” (A. Camus)Eszmékből gyártott ideológiák…
„Aki behúzza a nyakát és csak megy előre hóban-szélben-napsütésben, az ér végül célba…”
„De én nem emlékszem rá, hogy igazában gondoltam volna valamit, már jó ideje…” (H. Pinter)A hülyeség nem tudja magát megbosszulni, mert nincs esze…
Fő tanácsadók: Inga Lindström és/vagy például Rosamunde Pilcher…
Ki ne fogyjon már a mézesített édesség a látszat-csuporból
Mert akkor „baszhassuk az egészet!” Oda lesz az üzletszerű érzelmi kéjelgés…
Mint különleges, lelkiző „minőségbiztosítás”
Egy öngerjesztő, ciklikus narkó-körförgalomba sodródás
Mert mi más is lehetne a boldogság?
„Szeretni kell az életet, hogy élj, s élni kell, hogy az életet szeresd!” (T. Wilder)Bizony ám! Mert – ahogy mondani szokták: „Bölcs ember nem megy a falnak!”
„Ami ma nincs meg, meglesz holnap; ilyen az élet. Herkulesre, elképzelni se lehetne ennél jobb hazát, csak emberek élnének benne…” (Petronius)
Az idő az ésszel együtt állhat meg
Legföljebb előbb az ész, aztán az idő…
„Voltaire életét olvastam, végiggondoltam. Micsoda mélységekbe zuhant az ember, – hogy az előítéletek ellen küzdjön, hogy ne legyen hipokrita!” (Széchenyi István 1823.)
Vajon az egész történelem egy egyre gyorsuló zuhanások sorozata?
Mint az emberi élet, mely zuhanórepülésben közelít halálához?
„Semmi sem múlt el, ami történt, az tartós volt, és útjelzője mindannak, ami közeledett.” (G. Saiko)
Minden élet következmény-lét csupán?
Fátum-örökség-halmazokban kapálódzás levegő után…
„Ha most így elmúlt életemre gondolok, s egy pillantást vetek a jövendőbe, ereimben megfagy a vér.” (Széchenyi István 1823.)
A legnagyobb mélység nem a Mariana-árok
A legfélelmetesebb feneketlen mélységeket örökölted, vagy önmagadnak ásod
Katakombák, labirintusok várnak odabent
Magadban
Lehet salto mortale kell
Hogy megkapaszkodhass saját partjaidban
De ott a legmélyebb mélységben
Ne az ámen legyen, hanem az atman
A végső kiszállás halált égető sugár-csóváiban
Megtudhatod Ki lehettél volna, s most ki vagy
Lehámlik rólad mindenféle pörgő szédület
S az önemésztő indulat hal meg helyetted Most itt hagyjuk abba, hiába szeretnél még valami mást
Mert nem úgy van az kedvesem…
Vigyáznod kell nagyon, mert: „…az embert úgy tiporják el, mint a rovarokat, melyeket valami súlyos tárgy lapít agyon…” (Széchenyi István, 1823).

„Bizony-bizony, egy szép napon…”
Mondja a dal, s én csak hallgatom…

Kiss Tamás sorozatának előző darabja a Szöveten: