Juhász Zsuzsanna: Evakuálás

Pedig még a múltkor is. Egy hete még olyan szépen klappolt minden, de tényleg. És olyan megható is volt, ahogy mesélted, hogy mindent, de mindent az utolsó szögig a gyerek nevére irattatok.

            Nofene, gondoltam, micsoda áldozatkész fiatal anyák sarjadnak itt, ebben a nívótlan, válságjárta, szélfútta homokban, nofene. Mert én azért ennyire nem. És te is inkább az adóhátralék miatt irattál a kislányra mindent, a te örökrészedet, a jóval idősebb párod élete munkáját ingatlanban mérve, plusz az adómentes hasznát a cégeteknek. Ha jól hallottam, még egy emeletet is a párod házában.

            De mielőtt a részletekbe beleveznék, a ti kacsalábon álló palotátok forgásába, szédületébe, hadd tegyek pontot az i-re. A vagyonotokra, mert annyira azért nem figyeltem, ez az igazság. Az agyam ugyanis autonóm módon védekezik. Magától lezár, ha olyan infókkal bombázzák, amik engem előbb-utóbb keserűvé tesznek. Jó kis agy ez. De a múltkor se klappolt minden. Nem stimmelt, mert elmismásoltad az adóhátralékot. Bizonyára sok önmarcangolás és feldühödés árán, jókora haraggal a szívedben, hogy azért se. Azért se adod, amid van, csak és egyedül a gyereknek. És adtad és írattad, és emeltetted a kacsalábra a következő szintet is, és tán haragudtál is rám, hogy nem kérdeztem meg álérdeklődést színlelve, hogy ugyan milyen színe lett a csempének (a hányadik is?) fürdőszobátokban. Szóval én nem bólintottam rá erre a gyors ráiratkozásra. Apámfajta vagyok, és úgy látszik, a vér kötelez, mert nem vagyok egy gyors bólogató. Engem különben is az érdekelt inkább, milyen az élet, ha az ember még harminc éves sincs, de végrendeletet csinál. Csinál, mert te nem csak úgy megírtad, hanem meg is tetted a végrendelkezést. Magyarán a következő negyven évedre tulajdontalanná, nincstelenné tetted magad, mivel a gyereked nevére tettél mindent, és az is az övé így azonnal, amit ezekbe az ingatlanokba hozol. Vagyis befektetsz, belefeccölsz, na. És ez jó is, mert legalább a gyerekednek nem kell várni a halálodra, hogy csak úgy magától örököljön. De ugyanakkor neked valahogy élned kell egyszerű haszonélvezőként, a pároddal együtt, a halálig. Persze, hogy addig, mint bárki más. De hogyan is lehet, hogyan? Hisz’ össze vagytok kötve, olyan szorosra csomóztad magatokat, hogy az ritka, nagyon ritka, és ki tudja, mi sül ki belőle?

            És mintha te is érezted volna, hogy adós maradtál a válasszal. Hogy milyen is egy pici gyerek árnyékában hozni minden anyagi döntést, hisz ha nyersz, főleg ő nyer, s ha veszítesz, leginkább ő az, aki veszít. Tovább meséltél, tovább, hogy milyen is élni így. De nem a döntéseid dupla felelősségéről beszéltél, nem. Hanem arról, hogyan teszed őt, a pici lányt nagyon, de nagyon erkölcsössé. Értem én, azért, hogy soha eszébe se jusson semmivel és soha ellened fordulni. Hogy már-már egy legyen teveled, mert te, te vagy az, akinek kényszerűen együtt kell élni vele halálig, ha teszik, ha nem. És van, mondod önelégülten, önnön ügyességedtől eltelve, van neki már, a másfél éves csöppnek egy zárt helye az étkezőben, a pult és a konyhaszekrények között, ahol a büntetését tölti. Ha rosszat csinál, oda ülteted be, és… és addig kell neki ott lenni, míg azt nem mondja, bocsánat. Bár alig tud még beszélni, és rosszul tűri, hogy magyarázod neki, miért is volt rossz a tette, maradnia kell. Annyi percig, mondod, mindig pontosan annyi percig, ahány éves… És megy a dolog, és te csinálod, mert a nappali tele van virággal, és no lám, már hozzá se nyúl a cserepek földjéhez, hogy gyúrkássza. Rá se néz már a gyerek a virágokra, úgy megy el mellettük. Viszont az anyád, az imádja a gyereket. De elkényezteti, és végül is jó természetű, kedves, imádnivaló gyerek, de csak kényezteti mindenki, amit nem volna szabad. És odaadod te szívesen bárkinek a gyereket, hogy vigyázzon rá, csak ne kényeztesse el. Ne csak rámutasson ágaskodva arra amit akar, hanem kérje is szépen. És ha csak eliszkol a zsákmánnyal és nem köszöni meg, te azonnal visszaveszed tőle végérvényesen, hiába bőg. Míg azok, a többiek nem várják el feltétlenül a köszönömöt.

            Szóval látom, jó kis, vagyis nagy, kacsalábas csapdába estél. Nem tudom, te látod-e? Hisz’ szíved szerint birtokolnál te ott mindent a halálos ágyig, de nem lehet már. Soha. S a jó ötletből, hogy egy gyerek tulajdonához az adóhatóság nem nyúlhat, kényszerű együttélés lett. Kaloda teneked. De neki is. Csak ő még gyerek és nem ért semmit. És lehet, hogy jó, nagyon jó gyereked lesz teneked, nekem ez agymosásnak tűnik mégis. Gyerekagymosásnak, tréningnek, idomításnak, amit jó lenne kizárni az életetekből. Nem pedig emelni évről évre a percek számát a sarokban. Hogy te megbizonyosodhass, a bocsánatkérés által, hogy a gyerek mindig, minden nap tudja és érti, mi a helyes és mi a rossz. Ahelyett, hogy egyszer, ha nagyobb lesz, és ha eljön az ideje, csak úgy, önkéntelen kibukna belőled, hogy te, tiéd itt minden, de hátrakötöm a sarkadat, ha egyszer is kezet emelsz rám, hogy kilökj innen. De így, ha így marad minden, mit vársz? Hogy a gyerekben az alakuljon ki, micsoda becsületes, a jóra folyton törekvő, már-már szent anyja van? S neki más dolga sincs, mint lekörözni, túllicitálni ezt a szentséget, jobbá, még jobbá válni tenálad? S a többiek? A kényeztetők ugyan meddig fogják tűrni, hogy a gyerekedet el- és félrenevelőknek tartod őket? Nem lehet, hogy ők, pontosan ők fognak először ellened fordulni, hogy te vagy túl szigorú a gyerekhez. Hogy nehogy agyára menjen a palota, azt a keveset se kapja meg, ami egy kunyhóban is kijár a gyereknek.

            Hisz’ te mondád, hogy Aliska vagy hogy is hívják, folyton hisztizik hazafelé. Azt akarja, hogy ugorjatok be a barátjához. Ő már, bár te nem veszed észre, már most kezdi apránként kimentegetni magát. A sarokból, a kalodából, a büntihelyről, az agymosásból ügyesen. Mert alig beszél még, és járni is csak éppen hogy megtanult, de okos. És tudja jól, hogy otthon ő mindig csinál neked valami rosszat. És akkor a büntihelyre viszed. Ráadásul, te magad mondtad, hogy igaz, most még csak másfél  perc magyarázat járna neki, de te már most nyújtod az erkölcsi nevelés idejét. Olykor megvan az már két-három perc is. Tudja, érzi minden kis mozgásra, élményre éhes inában és idegsejtjében, hogy becsapod őt. Hogy a másfél perc nálad sose másfél, hanem több és egyre több. Hát igyekszik, hogy elhúzza az időt. Máshol. Mert tudja, hogy nálad a lefekvés ideje is szent.

            Ha hazaértek, elég lesz neki simán ágyba dőlni. Neki, a soványarcú, elkerekedett szemű kislánynak.

            Szemben a te pontos és precíz neveléseddel. Mert te magad se pontos, se precíz nem vagy. Öreg, megkeseredett vénlányokra hasonlítasz inkább. Igaz, milyen is lehetnél egy gyors, totális végrendelkezés után.

            Kisemmizetten.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten: