Juhász Zsuzsanna: Energiatolvajok

Hát az biztos, hogy már megint nem a jobbik oldalon állok. A zsíros-szaftoson.
A tejben-vajban fürdetőn meg még inkább nem. Holott az volt a cél, a főnököm célja, hogy nekem könnyebb legyen. Azért túlórátlanított, hogy megkíméljen. Hogy tovább éljek, és örülhessek a gyerekeimnek és a férjemnek. Mármint annak, amit meghagy az öregkor benne. És úgy, úgy örüljek majd, ahogy öreg tud. Valahogy szívből, akár a gyerekek, az átélt pillanatra hangolódva, testestől-lelkestől. Feledve mindent, ami volt, és nem rettegve semmitől, ami jöhet még.
És tényleg, tán még be is pisilek picikét egyszer, ha majd öröm ér, nevetés ér el. No de addig van még pár év, és tényleg jó lett volna könnyebben dolgozni, de nem lehet. Sőt, ez rosszabb, mint mikor én is túlóráztam. Mert én mostanában mindig kipihent vagyok, a túlórázók pedig olyanok, mint régen. Támaszkodnak a másik kollégára. Micsoda hülye lopás ez, de tényleg így van. Ha tehetik, energiát, munkát lopnak a másiktól. Azaz ímmel-ámmal veszik ki a részüket a közös munkából. Van, aki ösztönösen csinálja, és van, aki tudatosan. És lehet, lehet, hogy máshol is így van, én nem tudom. De én, hogy most kicsit kívülálló lettem, valahogy jogosnak is érzem, hogy az elcsigázott lop, ahol és amikor tud. Viszont ez nem ilyen egyszerű, mert dominancia-hierarchia szerint lopnak a kolléganők. A kettő közül mindig a domináns lop a meghunyászkodótól. Pedig nem is vagyunk se ősemberek, se állatok. Mégis ez, ez most a legújabb kori megoldás. Megoldás a megmaradásra, túlélésre. A munkások valaha gépeket romboltak, mert féltették a munkahelyüket. Együtt, együttes erővel. De ma már szégyenszemre egymást használjuk ki, lopjuk el a másiktól az életet. Igaz, nagy úr a túlórapénz. Anélkül, ha váratlan kiadás ütne be, tönkremehetnek a családok.
Én meg úgyis mindig kipihent vagyok, hát hagyom, hagyom magam. És szótlanul hallgatom a túlmunkások munka közbeni szitokszavait.
Iskola ez is. Ha káromkodás-iskola, akkor is.

Juhász Zsuzsanna prózája korábban a Szöveten: