Juhász Zsuzsanna: Csoportkohézió

Örököljük, persze, hogy örököljük. A valahová valakikhez tartozás vágyát.
És sajnos ezzel együtt az idegenektől, idegen csoportoktól való ódzkodást.
Kivéve, amikor a nő elcsábul egy idegen férfitól, és mintegy transzban gyereket csinál vele. De ez kivétel, azért van, hogy egy adott csoportban frissüljön a génállomány. Viszont a csoport egésze megmarad változatlanul.
De mostanában tényleg telítődtem az akciós filmekkel. A sok embert mozgató történetekkel, a tömeges balhékkal, járványokkal és földrengésekkel, tűzvészekkel.
És a néhány szereplős fanti filmeket kezdtem keresni. És szégyenkezve, mégis ujjongva fedeztem fel magamban a vágyat, hogy de jó is lenne kevesen lenni. Létezni egy tájban, kevés emberrel együtt. És mindegy volna nekem, hogy milyen az a táj, viruló vagy pusztuló, csak kevés ember legyen hozzá.
A sok ember együtt, szemben velünk, pánikot kelt. Ha elvegyülünk köztük, mert például egy célért tüntetünk, akkor nem. És buszon, metrókocsiban sem, mert megtanultuk, hogyan viselkedjünk ilyenkor. Megtanultunk átnézni a másikon, semmibe venni. Kivéve, ha segítségre an szüksége vagy ismerkedni akarunk.
De a vágy, hogy kevés ember közt kelljen ellennem, az biztos él bennem. Talán mert már lassan egy emberöltőnyi ideje csinálom, hogy felmérjem, ki tartozik hozzám és ki nem. Kivel vagyok egy csapatban és kivel nem. És bizonyára elegem van a felméregetésekből, belefáradtam. Végül is egy fejletlen, fejlődő országban már nem is élnék.
De én itt élek, tekerni kell még a verklit, futni még a mókuskerékben. És változnak a csoportjaim,, bővülnek vagy szűkülnek, de még az állandó tagok is változhatnak. Hát újra és újra fel kell mérnem, kit mennyire engedhetek a közelembe, mennyire bízhatok benne. És mit bízhatok rá , és mit másra. Méregetnem kell az új családtagot, hogy mifélénk-e a munkahelyemen meg az új kollégákat, de a régieket is, hogy feláldoznának-e a főnöknek szánt fenéknyalás oltárán. Tudnom kell naprakészen, ki alatt vagyok én a hatalom birtoklásában, kinek kell, kellene hízelegnem. Ami már egyre kevésbé megy nekem. Egyre inkább megértem az elvált, elözvegyült férfiakat, akiknek bőven elég egy kutya, csakhogy ők már nyugdíjasok, és úgy-ahogy megélnek.
Felfelé tehát igencsak nyalnom kellene, vagy legalábbis színlelni a nyalást. De még a szívből jövő elismeréshez is kell valami lelkesedés. A másik sikeréért érzett öröm. Viszont hogy is örülnék, ha a másik sikere az én két vállra fektetésemet jelenti. Mert többnyire így van. Itt mintha minden nulla összegű játék lenne, sajnos, azaz a te sikered az én kudarcom. Ami neked jó, az nekem helyből rossz. Mert hiába vagyunk itt egyre kevesebben, mintha a források is fogynának velünk. És ezért nő a tipródás, könyöklés a források körül. Mintha tényleg a vízért harcolnánk már most, és nem a közeli jövőben.
És persze lefelé nekem is rúgnom kellene, no de ez megy nekem a legrosszabbul. De tényleg, pedig nekem is fel kell ismernem, hogy ki az, aki hozzánk tartozik. Meg kell látnom a főnöknek mószerolót, vagy azt, aki a közösből túl sokat akar kivenni. De valójában én naiv akarok maradni, ma született bárány, aki hiszi, minden kéz simogatni nyúl feléje. De tényleg, mi lesz akkor az ember jóságába vetett hittel, az ártatlanság vélelmével, ugye? És mindemellett ott bujkál bennem a kíváncsiság, hogy mit kellene velem tenni, hogy kimondjam valakiről, ez nem is ember. Mert mondjuk, nekem ez még hátravan. Ott van a bakancslistámon.
S miközben azt kántáljuk a sporteseményeken, hogy győzzön a jobbik, már rég győzött.
Multinacionális vállalatok hálózzák be a világot. S miközben mi azon bölcselkedünk, mi meddig erkölcsös egy csoportban, a multi egyetlen célja, tetteinek fokmérője a profitmaximalizálás. A multik által rég meg vagyunk határozva, mennyit termelhetünk, és mit fogyaszthatunk. Genetikánk, tanultságunk és hollétünk alapján el van döntve az életutunk. Egyedekre lebontva élünk, anélkül, hogy tudnánk róla, hogy gondolnánk rá. És hiába keressük hovatartozásunkat, a csoportok, amikben élünk, eleve meghatározottak, nincs bennük semmi spontaneitás. Nem alulról alakulnak, vagy ha igen, jelentéktelenek és jellegtelenek, könnyen szétbomlók. Sport, természetjárás és adakozás sok vizet nem zavar.
Viszont idegen csoportjaink mindig vannak, hiába, hogy mind egy nemzetállam lakói vagyunk, hiába, hogy a multivállalatok nemzetek fölöttiek. Mi boldogan ragaszkodunk a kirekesztéshez. Mert a profitéhes részvényeseket nem ismerjük személyesen, de tudjuk, számszerűleg tudjuk, mennyi hajléktalanunk, munkanélkülink, eltartott nyugdíjasunk, közüzemet nem fizetőnk van idehaza. Akik mind a közösből kapdosnák ki a megélhetésre valót. S a társadalmi béke érdekében olykor dobni kell közéjük valami alamizsnát. De nem szívesen tesszük, inkább csak muszájból.
S a részvényeseket hidegen hagyja, hogy hol, mi van. Demokrácia, autokrácia vagy diktatúra. Csak folyjon az olcsó termelés és menjen a fizetésekhez igazított fogyasztás.
S ha itt-ott beesik egy-egy polgárháború, az az egész vállalatot meg se rezdíti. A globális világháló még egy kicsit se rándul meg, ha egy-egy nemzet fellázad vélt vagy valódi kisebbsége vagy kormánya ellen, amely végtelenül kiszolgálja a multikat. Csak menjen a termelés, a kereskedelem és a fogyasztás arctalanul.
Ahogy arctalanul maradnak azok is, akik áldozatául esnek a profitmaximalizálásnak. A kilakoltatottak, a rabszolgamunkások, az elszegényített dolgozók, a munka piacáról kilököttek, s ezáltal a fogyasztásból is.
Miközben a valahova tartozás vágya egyre erősebb bennünk, tehát egyre inkább alkalmasabbak leszünk a populista, valamely, bármely kisebbség elleni uszításnak.
Idehaza.

Juhász Zsuzsanna legutóbb a Szöveten: