Handó Péter: Felület

Emberfölötti erőket ébresztgetek,
pedig magamban kellene valami mélyet
találni ahhoz, hogy forduljon a sorom
egy kátyútalanabb vidék felé, ahol
harmóniába szelídülve élnek a vadak,
s nem kell, hogy megbomoljon az ész
a hajnali ködszitálástól, amikor még
fordítana egyet a paplan alatt
pilledő testén az álmodozó, mert
fellegek kúsznak a benne nyiladozó
égre és átvilágító villámok cikáznak
a láthatatlanult Tejútba ágyazottból,
hisz létéből porladóban már a csont is,
fülsértő szilánkjaira hull a rendezetlen
elme, és elmés dolgokra képtelenül
képzi a valamire valónak vélt
szavakat, holott ez sem vezet
a kérlelhetetlen idő keretén túlra,
meghagy ez az agonizáló kretén világ
fantazmagóriái között ténferegve,
hogy azt teljesítsem be, amit
jól szituált elmék – süppedő
foteljaikban szivarozva – kimódoltak.
Ösztönöm lázadó hajlamát ettől még
nem bírom véka alá rejteni,
vergődésével összevissza borogatom
mindazt, ami egy fölöttes tervet
hivatott szolgálni, olyant, ami
ellenemre hevül és dolgozik.
Egy olyan tervet, amelyben a velem való
kalkuláció zéró értéket rendelt az
univerzális rendezetlenségemhez.
Tehát ennyire lennék csupán hivatott?
Fogadjam el, hogy szépen beskatulyáztak?
Hogy kedvük szerint így álmodozhatok?
De az álom illanóban, és valamit
ébresztgetek magamban is ezáltal.
Eszmélkedésemből fakadóan kérdem:
– Ki az, aki ma rajtam kívül
megérthetne belőlem bármit?
Hiába magasodik fölém az emberfölötti
– fölébresztése okán –, a födém
bennem van – lefedi mindazt, ami
súlyát adhatná létezésemnek, ha
adhatná. Ám amit ad, attól csupán
egy fölmagasztalt Pokol növekszik
a talaj fölé, és purgálja a lelkem, vagy
valami lélekként deklarált eleven sebet,
melyben gennyedzhetek napra nap,
akár egy fölhasogatott gondolat,
akár a szavait szerteszét morzsoló
imádság, akár ez az ég alá görnyedő
őrület, ez a megtartani-akarása
a minősíthetetlen emberi minőségnek,
melytől hideg verejtékben úszok
éjjelente, mintha rémálmok
gyötörnének, ahogy süllyedőben
a fentről áldásként kapott érték,
mert – dizájnos csomagolásban –
fölébe települ minden alantas
mindannak, ami még fölfelé tartana
ebből a rendszerszinten korrumpálódott
valóságból, amit már elálmodni sem lehet,
és önmagára ébresztése is reménytelen.
Harmóniára hiába vágyok, a mélység
illó, földhözragadt posvány borítja be
maradék idegszálam is. Azt, amivel még
érzékelni tudom, mit ébresztgetek
magam fölé – belebukásomra
vágyó és váró tekintetek előtt –,
a számomra szentelt kátyúban.