1.
Nézem az arcokat.
Talán a múltunkat
mutatja,
vagy épp a jövőt –
sejteti?…
A három alak
– csaknem mezítelen –
Az első arc
az ég felé tekint,
s mintha imát
mormolna,
bocsánatért
esdekelne.
A másodikat alig
lehet megfejteni,
lehajtott fejjel
mégis a
lélek után kiált.
A harmadik
még a halálakor
is gúnyos.
2.
S ott áll a kereszt,
nyirkosan, a halál
leheletétől bűzlőn.
Tövében a megvető
és szánakozó
arcokkal.
Ki közönnyel áll ott,
ki zokogva,
bánatában
összerogyva,
ki pedig véres
parancsot teljesítve,
lándzsával a kézben
néz fel…
Az anya –
fájdalomba öltözve.
Minden
ecsetvonása készül
a tragédiára.
A könnyes szem,
és a csók a lábfejre.
A fiú –
aki utolsó
megfeszített
erejével
lehatja fejét,
anyjára néz, és
így szól.
Legyen úgy,
ahogy ŐK
akarják, hisz
nem tudják mit
cselekszenek.
Nagy Csaba verse legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?