Ocsovai Ferenc: Gerecsei vándor
A világ szélén meg-megállva,
otthont soha, sehol nem találva
gallyak közt bujdosva a völgyben
várom be a véget lassan eltűnőben.
Akácfák, diók és fenyvesek árnya
borul a szívemben tenyésző tájra,
de zöld levél rajtuk már nem terem.
Álmaimat romos szakadékba vetem.
Néha egy-egy hegyre még felkúszom,
lejtőjén mégis vakon visszacsúszom,
amíg a hideg éj egyre messzebbre űz.
Nincs többé ifjúság s nincsen már tűz.
A madárdalt eddig egyedül hallgattam,
az erdő vadjait síppal szórakoztattam,
s mosolyogtak rám a bús mészkövek,
most viszont, mint a sziklák, oly öreg
lett a lelkem és ha egy csillagot látok,
bosszúsan a táncoló mélyűrbe kiáltok,
pedig talán az a fény is már csak emlék:
remegő fáklyaként az égen ottfelejtették…
Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten:
Previous
