Ocsovai Ferenc: Upírfog
Mint egy kárörvendő, semmirekellő,
bitang lator a lázadó csőcselékben,
aki valami nála nagyobb ember
nyilvános kivégzését mohón,
kéjenc tekintettel lesi: éppen úgy
figyelted te is, hogy mérged hatni kezd,
és elevenen, garnélarákként főz meg
a szavaidból gőzölgő, ragacsos kátrány,
amelyben, mint valami gyapjas őskori állat,
egy fogatlan oroszlán vagy egy leláncolt,
egyszemű óriás: úgy kapálóztam
és süllyedtem egyre csak lejjebb
sivár és filléres hazugságaidba.
Élvezted, ahogy a nálad erősebb példány
kimutatja gyöngéjét, és a félelem szagától
megrészegedve, mint egy dögevő hiéna
vagy egy vacsorára vicsorgó velociraptor,
máris rám rontottál, hogy sétapálcás,
cilinderes, mindentudó koboldként
rágd számba avas bölcsességeidet,
amelyeket a Világrend igazságaként
adtál el jó pénzért – jobban mondva
az én lelkemért, és mint az árnyék,
mint Dr. Jekyllt követte Mr. Hyde;
mint éhes farkasembert a telihold
sugárzó fénye űztél mindenhová
valósággal belém kapaszkodva,
akár egy engedetlen hímmajom
vagy dühös mocsári szellem,
aki bármelyik kósza percben
magával ránthat iszapos
és bűzös hínárotthonába.
Próbáltad megvenni a barátságomat
felém kriptaszagú jobbodat kínálva,
amíg azzal jöttél, hogy hasonlóak vagyunk
mi, sőt egyformák, és valójában ezért van,
hogy ki nem álljuk egymást, de jól tudtad:
ahol én sólyom voltam te csak keselyű,
ahol vándordiák, ott te csak csavargó,
ezért szorgosan fűrészelgetted le rólam
az önbizalom göcsörtös forgácsdarabjait
és közben műtéti műgonddal, lépésről lépésre
szétnyirbált fejemre csavaroztad szivattyúdat,
amelynek másik végén tulajdon pióca lelked volt:
egy sötét, mindent elnyelő, átkozott fekete lyuk.
Nem voltál nekem sem ikrem, sem másom,
sem bajtársam sem alteregóm sem fivérem,
csak egy alakváltó, hunyori alak az éjben:
egy álságos, fondorlatos, színjátszó,
mégis operaház-nélküli fantom,
egy botcsinálta doppelgänger,
aki naiv pofát vágva eljátszotta,
hogy ő nincs is ott, ő nem tud, ő nem tehet
semmiről, pedig mindenhová makacs, tökfejű
kísértetként kergetett, akár egy reklámügynök
vagy egy kismilliószor lebuktatott korrupt
politikus a tévében, akinek meg mindig
hisznek és aki csak mondja a magáét,
és malasztos álbuddhaként mantrázza
ugyanazokat a sekélyes tanulságokat,
miközben már szablyaként előrehajló
tűhegyes viperafogát köszörüli feléd.
Kész volt az ópium, a skorpió mérge,
a súlyos kábulat, és úgy pumpáltad bele
képmutató júdásbeszédeiddel tagjaimba,
mintha csak egy kegyelemdöfést megadó
gladiátor lennél; egy kegyes eutanáziát
merő hivatástudatból elvállaló főorvos,
vagy mintha egyszerűen csak golyót
röpítenél csatában lesántult harci lovadba,
akár valami elfeledett, kevély, háborús hős –
pedig te is tudtad, nagyon nem erről van szó,
és csak egy gazdatestre vágyó parazita voltál:
egy körvonalak nélküli, ormótlan, rákos sejt,
egy kocsonyás, zselés, csúszómászó űrlény,
egy alien, egy szimbióta, aki belém bújt
és kukoricacsőként vagy sós ropiként
rágcsálta körbe sorvadó gerincemet,
azaz intelligensnek vélt létszerűségem
alapvető civilizációs-evolúciós zálogát,
amíg úgy csatlakoztál ideghálózatomra,
mintha csak egy vírusos programmal
újraírható, sorozatgyártott droid lennék,
akinek mindegyik személyes fájljához,
minden titkához hozzáférhet a behatoló
és enyves kezekkel vájkálhat benne.
Fel akartál boncolni, hogy kiszedd belőlem
a csipet – ezt a különleges hajtómotort
és ráadás-szervet; ezt a fűtőanyagot;
nyugtalan szellemem nem-megújuló,
zsigeri lényeget; ez volt célod, nem más,
miközben egy sírjából kikelt, dölyfös,
gallérját hetykén megigazító
és pókhálótestű vámpírfajzat
gúnymosolyával ejtettél túszul,
amíg ördögi érvekkel, mintha a gulágon,
a lágerben, az orwelli 101-es szobában,
vagy valamily önmagát progresszívnak
hazudó átnevelőtaborban lettem volna:
tetszés szerint igyekezted újrahuzalozni
ütőereim kusza fonalát és kiszipolyozni
belőlem a halhatatlan csít,
a csakrát, az ősi gyógyerőt,
mintha egy kiapadhatatlan kút vagy
kimeríthetetlen bánya lettem volna:
egy udvarodban aranytojást tojó tyúk,
egy cukorkákkal teli, akasztott piñata,
egy ajtó elé dobott, összekent lábtörlő
vagy kiszakított konditermi pofozózsák,
akinek holttesteiből emelt búsuló halmán
felkúszhatsz akár egészen a dicső Égig,
hogy a hozzám hasonló bukott angyalok
lüktető szenvedélyeit ugyanígy
tálból lefetyelve fehér, agancsos
emberroncsok és sárga lókoponyák
támadjanak fennhéjázó nyomodban.
Független, rendületlen és szabad voltál,
de csak, mint egy keleti rabszolgatartó
vagy egy önmagát elvhű demokratának
nevező diktátor, akinek szilárd hatalma
éppen abból származik, hogy engedik,
hogy legyen neki; bár csakis addig tart
napkirályi parádézásod, amíg van kit
vállat vonva, arccal nyomnod sárba,
hogy aztán szélhámos Münchhausen
báróként rángasd ki onnan magad.
Hatalmas voltál, ám csakis addig,
amíg a nálad sokkal rátermettebbet
és hatalmasabbat fájóan kicsinek
láttattad mézesmázolásoddal,
akár egy féltékeny kancellár,
egy udvari intrikus, egy túlbuzgó lidérc,
egy csaholó Mefisztó, egy édenkerti tanácsokat
adó kígyó aggodalmat fejezve ki uralkodója felé,
és álszentül közölve vele a kézenfekvő megoldást,
hogy ő tudja, mit kell tenni, mint egy végtelenül
nagy tudású, hegyi remeteként élő, csupán enyhén
öntelt zenmester, akiről viszont csakhamar kiderül,
hogy valójában egy koccintóst kortyoló
hajléktalan koldus – de mire felébredsz,
már te találod magadat ott az aluljáróban
helyette egy mocskos és lyukas pokróccal.
Én adtam, te elvettél, mégis rablásodat hívtad
ajándéknak mondván, csak „megszabadítottál
bizonyos terhektől, hogy nekem jobb legyen”;
hogy olyan legyek, mint a régi szép időkben,
amilyennek szerinted igazából amúgy lennem
kellett volna, pedig tudtam, csupán gyűlöltél,
mert ha azonosak is voltunk: hát annyiban,
hogy amikor egyaránt a Teremtés újoncai
voltunk és megfújták az isteni harsonákat
majd elérkezett a mennyei toborzás ideje,
én elfogadtam a behívót, te pedig elszöktél
előle, mert a lassú kiégésben találtad meg
a hozzád illő lételemet. Ezzel azonban halálra
ítélted és el is pusztítottad nemesebbik énedet,
bár ha hamarabb foglyul ejtettél volna,
talán kiderült volna, hogy már életedben
is valami zsarnoki árnyakkal kiegyező,
vihogó boszorkányúr vagy sarlatán voltál,
önkéntes kárhozatod pedig csak megpecsételte
mindazt a fekélyes bűnt, amiből jóízűen,
szőlőként csipegettél magányos
koporsódban terpeszkedve,
amíg el engem a rengő boldogság tiszta,
pezsgő, barlangi kútvizétől nap mint nap
a tátongó Nihil keserédes serlegével martál.
Halott voltál már szívedben, ezért aztán
halotti tort magadnak örvendezve az én
még élő és rángó agyvelőmből csaptál.
Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten:
