Ocsovai Ferenc: Izlandi ruszalka

Sóhajtozó gejzírként tör felszínre
a lelkemből hirtelen víznyomással
ez a szétfeszítő érzés és vad gondolat,
hiába tartottam annyi éven át háromfejű
Kerberoszként alant a gőzölgő mélyben.
Szívem kérges és kővé vált patakmedrei
mégis buzgó és fortyogó lávafolyamokká
válnak minden alkalommal, ha ismét hallok
valamit felőled, te szépséges morva tündér,
akit annyifelé, annyiféleképp kerestelek már,
de amint a közhelyes közmondás is tartja:
nem találtam még sehol hozzád foghatót.

Tudom, megriasztanának lángoló mondataim,
és egy váratlan vulkánkitöréshez hasonlóan
borítana be tüzem, így elmenekülnél inkább
gleccsereid és fenyveseid takaró palástja mögé,
hogy önkéntes száműzetéseddel irigyen rejtsd
el az érdes világ elől harmatos gyönyörűségedet.
Karnyújtásnyira voltál tőlem, amíg úgy játszottál
a gyerkőcökkel, azzal a sok kis árva, jobb sorsra
érdemes cseh lurkóval, mintha mindegyiknek
nővére lennél, aki valami angol vagy orosz
meseregényben dajkálja szegény kis kolduló,
újságárus öccseit várva, hogy elérkezett hozzá
a deli herceg, aki gondjaiba veszi és felfedezi
majd az ő csiszolatlan báját. Ott voltál végig
mellettem, én mégsem figyelmeztem szavadra,
így most legszívesebben a Közép-atlanti-hátság
egyik vonulata lennék: egy elsüllyedt Atlantisz,
aminek forrongását talán az óceán hideg kéksége
csillapítana kissé, de tengeri hegyek közé
leláncolt szellemem legalább bódultan
belefagyhatna abba a mágikus pillanatba,
amikor matematikailag még része lehettél
volna életemnek. Karnyújtásnyira voltál tőlem,
igen, és magányos voltál, de nem hittem
el neked, annyira érthetetlennek tetszett,
hogy egy magadfajta angyali tünemény
is ugyanúgy megjárhatja a poklok füstös kínjait
és ugyanúgy szenvedhet, mint a hozzám hasonló
latrok, akiknek többszázéves tartozással
bérelt bugyra van odalent. Hozzád szólnék,
de ott vagy már valahol, ott a messzi északon,
ott, a világvégén, ahol fehér éjszakák vannak
és sarki fény és elvarázsolt rétek és zátonyok,
amelyeken sellők, halemberek, kopoltyús
korallmanók és prüszkölő tengeri paripák
szoktak megpihenni; ahol életre kelnek még
a középkori legendák, és te is egy vagy közülük,
mintha valóban hazataláltál volna a tieid közé,
ahol még ruszalkaként is a valkűrök közt te
a legszebbik vagy. Országod viszont
csak egy Hüperbórea, egy Eldorádó,
egy Amazónia vagy egy egy Opona,
ahová sohasem juthatok el, miközben
nekem mindig ott van a Teremtés pereme,
ahol nélküled kell lennem, noha veled még
a létezésen kívül is lenne rá kaszinónyi esélyem,
hogy ihletedben mindennél erősebben létezzek.

Megszámolni sem tudom, hány összegyűrt levél
hajtogatott már lapjaiból vágytemetőt keblemben,
amiknek papírlepkeszárnyait mind neked szántam,
mintha egy palackposta vagy a Golf-áramlat
féktelen sodra elvihetné neked legutolsó
vallomásomat, amire soha nem került sor,
emléke mégis lyukat égetett homlokomba,
mintha a döbbent felismerés puskagolyója
ért volna utol, akár egy vadat. Mert menekvő
szarvasnak láttam magamat, aki úgy menekült
mediterrán beütésű, nem-nekem-teremtett
aranybarna arcpírod elől, mintha vadmacska
vagy hiúz lettél volna, pedig kecses ünő voltál,
aki cserébe engem nézhetett kóbor farkasnak.

Jámborak voltunk és szelídek, és félszegen,
a csodákban csalódottan fürkésztük egymást,
majd gyorsan elkönyveltük, hogy nem lehet,
hogy nem szabad, és mindketten egy földalatti
magmatóba vetettük tízezer éves rongyokba
bugyolált kincsünket: ezt a pattogó szikrát,
ami még egy kihalt, kopár sziklaszigeten
is elég meleget adott volna nekünk ahhoz,
hogy paradicsomi kertjeinket műveljünk.
Felhőtlenül tettük volna a Mindenséget
magába foglaló történelmi előtti semmit,
akár két fiatal bennszülött a Természet
szoknyájának ráncába kapaszkodva,
amit aztán az Ősanya levet magáról
és bársonyos ölébe csalogat bennünket,
hogy a civilizáció képmutató törvényei helyett
végre felfedezzük egymást. Kívül-belül tiszta,
ragyogó forrás voltál, sőt, az vagy még most is,
ám ha ismerem is a hozzád vezető utat,
ha be is jelöltem magamnak a térképen
egy enyhén szív alakú piros karikával,
hogy merre bujkál drüászi birodalmad:
egy lépést sem tehetek innen irányodba,
mert a földi tilalmak szigorú hullámai
azonnal elmossák szerelemre szomjas
szándékom legkisebb ezüstcsöppjét is,
amíg lehetetlen görcsök között forogva,
számodra félelmetes és talán beteges módon
álmodom vissza magunkat Szilézia lankái közé,
miközben kóbor remeteként vándorolva itt,
a pannon dombokon igyekszem veled együtt,
mint Dante Beatricével, legalább szellemben
eggyé válni, mert tudom, hogy közben te is
ott barangolsz valahol szláv véreddel
germán földeken, hiszen te sem érzed
magad teljesen otthon, ahogy nélküled idehaza,
óriáshátú teknős-mérföldjeimmel arrébb én sem,
habár, amikor az albatroszok és lundák hada
felrebben, vagy egy hűvös szellő rázza meg
csörgő, őszi nyárfaágként gesztenyefényű
hajzuhatagodat, talán kimondatlanul,
mérgező cápahúsként a földbe ásott,
elmulasztott lehetőségként te is gondolsz
rám egy keveset, mint ahogy én is szemed
megfejthetetlen rúnáit látom a szomszédos
hegytetőkön, és hosszú, letört körmeimből,
amelyekkel a valóság illékony szövetét
miattad kaparom, majd egy kísértethajót:
valóságos Naglafart vagy bolygó Hollandit
emelek, hogy azon vitorlázzam kikötőd felé,
és mint Eurüdikét Orfeusz, úgy hozzam vissza
múzsadallamodat, vagy, hogy mint ellenállhatatlan,
ifjú Perszephonét ragadjalak ridegen magamhoz –
hiszen lehet, hogy éppen én vagyok
az Alvilág fejedelme, és az én sorsom
horgonyozná földbe törékeny testedet
az elviselhetetlenül súlyos lakathoz;
vagy Kharónnak vélnél, aki boldog,
szűzi szabadságodból vezet át csónakján
téged a gazdátlanul elsápadt Ürességbe;
így lenne, tudom, ha tompa szózatom
nem csak jeges visszhangként simulna
bele a kegyetlen skandináv szélbe,
és lenne még rá szemernyi kilátás,
hogy ha majd ennek az őrületnek vége lesz,
visszatérünk a vadonba, és kunyhónkban
egymás mellett ülve, egymáshoz lágyan
fonódva, egymást suttogással becézve
betűről betűre írjuk meg saját sagánkat –
habár ez nem lesz neked soha több talán,
mint viharvert undor és illetlen gyalázat…