2024.06.25.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Juhász Zsuzsanna: Tusa

Juhász Zsuzsanna: Tusa

2 min read
      Pánikba kéne esnem, és csinálnom kellene valamit. De nem megy. Inkább dermedten nézem a saját dermedésemet.

Pánikba kéne esnem, és csinálnom kellene valamit. De nem megy. Inkább dermedten nézem a saját dermedésemet.

Mert mi is történt? Hát semmi, csak engem is elért a társadalmi közöny egyik hulláma. És én ringok szépen.

            És nem érdekel, hogy a statisztikák szerint meghalok, mielőtt elérném a nyugdíjkorhatárt. Nem nagy ügy. Idáig azzal riogattak, hogy nem lesz nyugdíjam. Most pedig azzal nyugtatnak, hogy nem is baj, mert én sem leszek.

            Elpatkolok itthon, a munkahelyemen vagy valahol a kettő között. Ha lehetne, akkor itthon ne, mert nem szeretném rémisztő emlékekkel elszennyezni a lakást. Ledobott gumikesztyűvel és véres gézzel, amit a megmentésemre használnának a mentősök. Fecskendővel még inkább nem, ez egy józan, jövőre törekvő család volt mindig.

            Viszont érdekes, hogy ez olyan lassan, mint egy bakancslista. Csak nem arról szól, hogy mit, hanem arról, hogy hol akarom csinálni a halálomat. Hol szeretném, hogy használt gumikesztyű és véres gézlap maradjon utánam. Mert végül is a munkahelyem is jó, mindenkit szeretek annyira, hogy ne szégyelljem előttük a halálomat, vagyis a tusát előtte. Mert amilyen hülye az ember, a méltóságához ragaszkodik az utolsó percben is, ahelyett, hogy egy méltó élethez ragaszkodna. A kismamákat se a munkahelyükről viszik szülni, az öreg mamákat, papákat se onnan kellene vékonyka szállító koporsóba rakni.

            De első a méltóság, s az én kolléganőim láttak már elég embert betojni, behugyozni a halállal való viaskodás közben. Ezzel sem lesz baj tehát. Viszont egészségügyisek, biztos, hogy rám hívnák a rohammentőt. És addig is alkalmaznák a szívmasszázst, hogy a fene enné. És nem kérdeznék, akarom-e, akarok-e félbénán, beszédképtelenül élni egy krónikus osztályon. Ahol az ember főleg szagokkal van tele, a magáéval s a másokéival is, úgyhogy az a hely ürítkezésre késztet, de evésre nem nagyon.

            Úgyhogy hívják a rohamosokat szépen, mosva kezeiket, feledve minden kollegiális összekoccanást. Én meg kommunikálhatok azontúl a szemöldökömmel, épen maradt kezemmel. És számolgathatom rémülten, melyik nap hajtják ki félbénult belsőmből a bélsarat, melyik nap fogok csípős lében pácolódni. Mert a híg széklet olyan olykor, mint a sav, feléget minden útjában álló bőrt. De a rohammentő akkor is tuti lesz. És mindent meg fognak tenni, hogy életben maradjak. Igaz, addigra már a jóistenre lesz bízva, mennyi fog maradni az agyamból. A fele vagy még annyi se.

            És akkor jobb lesz nekem, ha már gyengülök, egyszer hazafelé, reggel. Éjszakás műszak után félrészeg, kanos-dühös fiatalokkal meglincseltetni magam.

            Isten se venné bűnükül, és használt kesztyű, gézlap se maradna utánam.

Juhász Zsuzsanna prózája korábban a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.