PRÓZAIRODALOM

Juhász Zsuzsanna: Világvége

Honnan tudták, hogy pontosan ezen a napon lesz?

Sehonnan. Csak a hasukra csaptak és mondtak egy dátumot. Mert öregek voltak, vaksi, nagyothalló, félszeg öregek, akik mélységesen tudatában voltak társadalmi-csoportbeli haszontalanságuknak.

            És ezért féltek, hogy éhen halnak. Mert erejük, érzékszerveik működése már rég nem volt elegendő saját maguk fenntartására.

            Hát blöfföltek. Hazudtak olykor, bár nem jó szívvel. Inkább muszájból. Mert azt látták, hogy a kerekfejű, kerekarcú kölykök, állatok, emberkék mind kiváltanak valamiféle gondozási ösztönt. Míg az öregarc ijesztő, rémséges. (És azt is látták, hogy a kismajom meghal, ha anyja elpusztul és éppen nincs szoptatós rokona a csapatban. A nem rokon kismajom is halálra van ítélve.)

            Így hát éltek azzal, amijük volt. Rémisztgettek a maguk hasznára, hogy életben maradhassanak. Hogy távoltartón ugyan, de megkapják a mindennapi betevőt. Ők kicsik sem voltak már és eléggé erősek sem. Az ő rejtett, titkos fegyverük a túléléshez a tisztelet volt, a távoltartás. Aminek alapja a ráncos, ijesztő, már-már rémséges arcuk volt. Kezdetben ez tartotta őket életben. Az ijesztgetéssel szereztek pár ijedtségtől elhullatott falatot, vagy csak egy kis zavart, csoportos étvágytalanságot, azaz ételt, amit a többiek meghagytak.

            Aztán rájöttek az ízére a távoltartásnak, tiszteletnek nevezett valaminek. Úgy is mondhatnánk, hogy ráépítették a jövőjüket, a szép, nyugodt öregkort. De tudni, biztosan tudni nem tudtak azok semmit. Egy szem rohadt gyümölcsöt se tudtak volna meglátni a fán, elérni, leszedni meg pláne nem, de az ijesztgetést profi szintre vitték. A törzsfőnök, a varázsló és a gyógyító hármasa biztosította a csoport nyugalmát. A törzsfőnök lehetett fiatal is, vagy bármilyen korú, de a varázsló és a gyógyító főleg öreg volt. A törzsfőnöknek csak az volt a dolga, hogy biztosítsa, elrendelje és fenntartsa a hitet a csapatban. Mindazt a hittel jócskán keveredő tudást, amit a varázsló és a gyógyító keltettek. A varázsló az ősök szellemének meg- és ittlétét- Az ősök erejének hitét, hogy az ősök, a szép öregségben elhunytak sosem engednék, hogy éhen maradjon egy tagja is a csoportnak. Osztozni kell és kész. Ha sok van, akkor is, ha kevés, akkor is. S mivel az ember hajlamos elfelejteni a törvényt a mindennapokban, olykor vagy jobb, ha rendszeresen az ősökhöz kell már-már rutinszerűen fordulni tanácsért, az öreg varázslón keresztül. Mert csak ő ért ehhez. Mivel öreg, mint azok, akik megholtak. (hasonló a hasonlót szereti.) Hát fordulgasson ő a rémséges arcával és hacukájával a még rémségesebb szellemöregekhez.  Akik naná, hogy olyan tanácsokat adtak, hogy öreg, fiatal, gyerek és nő egyaránt megmaradjon. Az öregősök szelleme pluszban a vének tanácsa, a többi élő öreg testőre is volt. Bántalom őket nem érhette, rájuk az ősök vigyáztak. Holt öregek az élő öregek még élő, lélegző, enni vágyó teste mellett.

            Jól ki volt ez találva. A kölyök genetikusan volt védett, ösztönösen, de az öreg védelme emberi találmány volt. Ravasz, de szükségszerű. Már ha az öregek is életben akartak maradni. Hasonló volt a gyógyító szerepe is. Őneki valódi tudása volt gyógyfüvekről, sebekről, gyógyulási folyamatokról. No de ő meg akkor került veszélybe, mikor kezdett megöregedni. Addig viszont kutya kötelessége volt választani egy érdeklődő, okosocska fiút, akinek hosszú évek alatt átadta a tudását. S ha már elkezdte összetéveszteni a füveket, mert nem látott jól, menthetetlenül csak egy öreg lett a többi közt. Elvesztette azonnal a tiszteletet, a nimbuszt, a távolságot, s ha szerencséje volt, ha egy társadalmilag jobban fejlett, azaz megijesztett, beszaratott csoportban élt, életben maradt. A vének tanácsa melléállt, kijelentette, hogy csak a szeme rossz, az agya, feje ép még, tanácsot azért még tudna adni az ifjú gyógyítónak. De ha nem volt szerencséje, azonnal megölték dühükben a többiek, azok rokonai, akiknek nem sikerült megmenteni a gyerekét, férjét, stb. s mivel nem védte őt már a mentelmi jog, a rokonok haragja szabadon kitörhetett. És volt már új, ifjú gyógyító, a csapat tehát a régi halálával nem vesztett semmit.

            Aztán az öregek egy kicsit rákaptak az ijesztgetésre. Olykor túllőttek a célon. De hát ilyen a drog. Függővé tesz és ráadásul a hozzászokás miatt folyton emelni kell a dózist. És ugyan miért is ne tették volna? Látták, hogy az ősök szelleme bevált. Látták, hogy kortársaikat szépen, tisztelettel temetik el, de a temetés az élőknek is jó, mert ilyenkor egy nagyot lehet zabálni. Látták tehát, hogy fel lehet támasztani a múlt élőit és szolgálatukba lehet fogadni. Ijesztgetni lehet velük, hogy ugyan mit szólna erre a te drága ősanyád vagy ősapád? És ilyenkor az ifjú szégyelli is magát a fényre derített tette miatt, és be is van rezelve az ősök fizikai erejétől. De ha ez ilyen jól bevált, akkor olykor, kényszerűen vagy csak dózisemelő célzattal érdemes lenne a jövő leendő embereinek segítségéhez is fordulni.

            És akkor megtették. Megtették a jó, de beszari öregek. Egyszer biztosan és mindenhol a világon. Mert nem voltak hülyék. Látták, hogy ha kevés van a világban, ha éppen fogyásban van a világ. Ha ősz van, ha tél van, ha főleg a nincs, van napok, hetek óta, akkor az ősök szelleme, ereje elfelejtődik egy perc alatt, és a humánetológia se működik, a kerek, szép arcú kölyköcskék is lehullanak az anyamellről, mint fákról a levelek. És a fiatal férfiak egymásnak mennek, mert dühösek, mert éhesek. Tehetetlen dühében a férfi a férfi ellen fordul. És megöli, és akkor a csapat erejét öli meg. Az összetartó, a mindennapi túlélésre való erőt öli meg. A gyümölcsöt, a húst öli. A leendőt, ami ott lesz, odakint lesz pár nap vagy hét múlva, de lesz biztosan, csak ki kell várni. Csak túl kell élni a rossz napokat, és akkor egy szoptatós anya vagy öreganya a verekedők közé ugrott.  Vagy csak esett a dühös tülekedésben. De működött, és még ma is működik a cigányoknál a hímek, a dühös, verekedő hímek közé tartott, magasra, szemmagasságba emelt csecsemő. Megálljt parancsolt. Lehiggadást. Az elkerekedett, riadt szem, néma száj vagy a fejvesztett üvöltés, de működött. Úgy látszik, ahogy az öregeknél a távolságtartás vált be, a nyugodt idők receptje a távolság volt, úgy a békétlenségé, a forrás szűkösségéé a soványka csecsemőarc lett az óriási szemekkel. Amikben a jövő volt, a leendő éhhalál.

És ez hatott. Egy pillanatra biztosan, mert lehiggadtak az ifjak, felemelt öklüket inkább a falba, saját mellükbe verték. (És megtanultak mímelni, saját mellett döngetve mutatni meg az erejüket.) És az öreganyák két válla jobbra és balra lökdöste az ifjakat, de talán lökdösni se kellett, mentek azok maguktól is, mentek örömmel, mert se ölni, se halni nem akartak már. Mentek és mondani se kellett nekik, hogy menjetek. Futottak ők szívesen el innen, el a testvérgyilok kísértetének,a  testvérgyilkosság megkísértetésének helyétől. El, messzire. Messzebbre, mint eddig, el jó messzire. El, a kiközösítés rémétől hajtva, mert csop. gyilkosságért ez jár, s akkor már jobb a bizti, félelmekkel teli világ is, jobb, mint közelebb élni, de kiközösítve. És mentek, ki közelebbre, ki messzebbre. És megtáltosodott, bátorsággal lett tele a leggyávább, leggyengébb is, és helyet talált magának az elfutó, szégyenkező, majd felbátorodó férfiak csapatában. És mentek a jó, az erős, a bátor (felbátorodott) ifjak és lehiggadtak és látták, hogy nem is volt olyan rossz az ötlet, hogy el kell menni, el, ha muszáj. És aztán a magukénak hitték a távozás ötletét, elvették az öreganyától, de ez már senkit se zavart. Ezt már letojta magasról mindenki, mert vissza is jöttek az ifjak. Kikerekedetten és megrakodva.

Csak az a gyerek volt szomorú kicsit, akinek az apja még nem tért vissza. De öreganyja élt még akkor is, és a kérdésére, hogy miért ment el az én apám és miért nem tér vissza, bölcsen azt válaszolta, hogy azért, ment el, hogy ne legyen vége a világnak. (A csoportbélinek.) És azért nem jön vissza, mert összetartja, erős markában tartja, mint homokgolyót, vagy a karjaiban, ölében, mint egy nagy sárgolyót. Hát azért, azért nem térhet még vissza. Miért, széteshet? Nagyanyó, széteshet minden itt? Kérdezte aztán a gyerek és szegény öreglánynak életében először hazudnia kellett. Vagy csak dönteni valamiről, amiről nem volt elég infója, amiről halvány lila gőze sem volt. Viszont tanult a vénemberektől, akik a múltból hoztak testőröket maguknak, hát ő meg a jövőbe nyúlt támaszért. Ijesztgetésért az ifjaknak, támaszért, a mindennapi betevőért. Hát rávágta, igen. És hagyta, hogy a kisfiú higgye, higgye csak boldogan, hogy erős férfikezek, férfivállak kellenek csak a világ egybentartásához. És hadd legyen férfi, hadd legyen csak ő is tele férfihittel, az apátlan árva is. Hadd szeresse tovább az ő távollevő. De erős apját. Hadd tanulja meg tisztelni előbb az apát, s aztán, ha felnő, önmagát is. Az erőt, az ifjú erőt, ami megtart, összetart, de sajnos ölni is jó, ölésre is alkalmas.

És mikor? Kérdezte a gyerek, mert hitt a nagyanyjának, és félt, igazán félt, és talán fel se fogta, mi az, hogy elveszteni az egészet. De tudni akarta, tudni jó férfi-, vagyis emberszokás szerint, tudni legalább, hogy mennyi van addig, és nem lehetne-e valamit csinálni, hogy mégse legyen vége.

És akkor az ősnagyi a hasára csapott, és azt mondta, 2012 dec. 21. Mert tudta, hogy az embergyerekek, pláne a fiúk a pontos választ szeretik. (Az élő, mozgó kajához, a vadászathoz jó állatismeret kell és pontos, precíz mozdulatok, és persze hit, hogy a másik nem hagy a szarban, ha az élet (a préda) úgy hozza.

És aztán már csak bólintott a kisfiú, és azt is mondta tán, hogy rendben, és azt gondolta, azért se, azért se lesz vége, majd ő megmutatja.

(És az ős is elégedett volt a válaszával, mert gyorsan átgondolta, ennyi rengeteg év csak elég lesz rájönni, hogy van itt mindenből elég, jut kicsinek is, nagynak is, és persze öregnek is. Csak legközelebb jobb lesz jobban beosztani. Eltárolni valamennyit szűkösebb napokra az élelemből. És nem lágyszívűsködni, hanem keményen nemet mondani minden kóbor, étkezések közötti kérincsélésre.)

            Mert a gyerekek, ifjak olyanok, nem gondolkodnak előre, kérnek, amíg van, amíg kapnak. Kis madárfiókák ők, tátognak jóllakottan is, ha az anyjukat-apjukat meglátják. Hisz ez a dolguk. Felnőni mindenáron. Azt, hogy adjanak, hogy nekik is aztán adni kéne, azt úgy kell beléjük nevelni, szép lassan beléjük kell csepegtetni. Mert a kolduló csimpánz, a kinyújtott kar, az üres tenyér kétesélyes. Vagy szánalmat kelt vagy dühöt. És szerencse is kell hozzá, hogy az evésben éppen megzavart tulajdonos a félig evett banánt dobja-e a kérincsélő felé, hogy elzavarja, vagy csak a héját a banánnak. S ha szűkösség van, valszeg a düh lesz a nyerő, nem a szánalom, az együttérzés, amire már a csimpánz agya is képes, s az emberé még inkább. De a szűkösség eltörölhet mindenféle átgondoltságot, s a meztelen dühöt jobb megelőzni. Beosztással.

            És nem ijesztgetéssel. Mert hogyan, mitől is lenne vége ennek a szép, színes, gazdag világnak odakint? Ilyen butaságokra csak a szegény vénembereknek volt szükségük valaha.

(A nők, a szoptatós anyák még ma is fogadnak be elárvult kismajmokat tejtestvérnek, mert megszánják őket, és mert telik a tejükből. Miért is ne? Így kerek a világ.)

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten:

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .