Bartha György: fa az udvaron. 17. levél

– Emese én nagyon szégyellem, én nem készültem,

nem gondoltam, hogy illene nekem is valamilyen

meglepetéssel szolgálnom – pirultam – Nem emlékszem,

környezetemben valakinek valaha is ilyesmi eszébe jutott

volna. Valójában egyikünknek sem lett volna

erre anyagi lehetősége. Ez most sértőnek tűnhet, ön

meg tudná nekem ezt bocsájtani? Ígérem nem fordul majd

máskor elő. Ezentúl figyelmesebb leszek.

– Ne legyen már gyerek – ingatta meg fejét. – Nem várhatom el

magától mostani helyzetében. A legszebb ajándék, amit évek

során kaptam, maga, maga az ajándék, velem maradt.

Pedig hiszem, hogy mégis lett volna lehetősége továbbutazni.

Merre is…? Nyugatra? Jöjjön mutatok valamit az udvarban.

Látja azt a fát? Óriási a törzse, egy ideig rendesen nőtt

a magasba, de aztán valamiért elhajlott. Nyugat felé nőtt tovább.

Valójában semmi sem zavarta, kényszerítette. A falubeliek

rossz jelnek vélték, elvágták, kiszáradt. Teljesen kiásni nem engedtem

Én üzenetet láttam benne. És tavaly új hajtásokat hozott.

Az ágacskák még véznák, gyengék, aránytalanok, de a fa

megmenekült. Megérzésem nem csalt meg – belémkarolt –  Gyönyörű

nagy fa lesz még belőle.

Elhallgatott, a szemembe nézett, én pedig ellazultan gyújtottam meg

a számban lógó  friss illatos szivar végét.

Bartha György levélsorozatának előző darabja: