Juhász Zsuzsanna: Labor

Tudom én, hogy alakulnak az elszegényedő társadalmak? Az aktív réteg, a dolgozók le vannak foglalva a mindennapos stresszel. Őrájuk a jóisten vigyáz, hogy ne halljanak, ne lássanak meg semmit.

                Hogy ne menjen el a kedvük az élettől is, hisz’ rajtuk múlik a passzívak jóléte. A gyerekeké, betegeké, öregeké. A betegekkel nincs gond, a várólisták réme megteszi hatását. Más, nem várólistás, kisebb bajainkkal se megyünk orvoshoz. Beteg testünk amúgy is mélységesen sebezhetővé tesz. Buta sértődöttség van bennünk, hogy ha nem fogadnak szívesen, nem megyünk. És elsők is vagyunk a daganatos betegségek halállistáján. Ilyen egyszerű ez, kíváncsi vagyok, mondja-e még itt orvos a betegnek, hogy miért nem jött előbb. Miután bonyolult beengedő rendszereket dolgoznak ki, a járványra hivatkozva. Hova, mikor lehet menni, milyen feltételekkel. De legalább a fogakat tömnék be a fiataloknak, a sipolyosokat, könyörgöm. Mert a pici lyukakon át komoly baktériumok támadhatják meg a szervezetet, tönkretéve a szívet, a vesét, ízületeket. És a belső szerveink hallgatnak, nem tiltakoznak, de elromlanak. És fiatal, munkaképtelen roncsokat állítunk így elő. Nem szabadna, hogy a fogatlanság a társadalmi hovatartozás és összetartozás jelképe legyen. Pedig az lett. Csak aki nevet rajta, az még megtehetné a pótlást, csak kell a pénze másra. Aki meg a kezével takargatja a száját, az szégyelli már a pénztelenségét. Ki tudja, meddig tud az ember nevetni a nyomorúságán? Míg van, aki vele nevet?

                És vannak még az öregek, akik szívósan, némán osztják be a nyugdíjukat. Feltéve, hogy inas testalkatot örököltek. Így persze nem tudják halálba zabálni magukat. Nem ehetnek kenyeret kenyérrel, hogy békésen meghízzanak. És a család se gyanakodhasson, hogy a kövérséggel, ágyban maradással a vérmérgezéses halált pécézték ki maguknak. Viszont a genetikai soványak nem tehetnek semmit. Ők mozgékonyak és hosszú életűek maradhatnak, ha akarják, ha nem. Görcsölnek folyton az izmaik a vitamin és ásványi anyaghiánytól, és remeg kezük-lábuk. De mehetnek, szabad az útjuk. És akkor már nem volna-e jobb reggelente a szeméttelepre szállítani őket. Hogy akár bekötött szemmel is, de maguk választhassák ki, mire van szüksége a szervezetüknek. Mert ezt az ember tudja, bele van írva szépen a génjeibe. Az a sok-sok generáció nem volt hiába. Ezt a képességet nem az aktuális kormányok adják neki. Hát hadd guberáljanak a szemétmezőn kedvükre. Hadd legyenek ősibbek mindőnknél, ha másképp nem lehet. Gyűjtögessenek újra falatokat kedvükre.

                A gyerekek meg, mivel nincs pénz a minőségi étkeztetésükre, hát mindig éhesek lesznek. És esznek, amit találnak, amit elkoldulnak a szüleiktől, szomszédaiktól. Ezért óhatatlanul elhíznak. Kitalálnak itt mindenféle kifejezést, hogy létezik traumaevés, hogy rossz történés után lesz valaki zabálós. De a rossz táplálkozás biztosan kövérré tesz. És a verseny is, ha a testvérek már-már marakodnak az ételért. Vagy ha a következő étkezés időpontja bizonytalan. Ha a szülők könnyen megpattannak a családból. Elhagyott falvakban és peremvidéken. És a gyerekek kövérek lesznek és buták. Mert az agyuk fejlődéséhez fehérjére lenne szükség. De ehhez nem nagyon jutnak. Ezért hát nehéz felsőbb iskolákba jutniuk.

                Viszont van lehetőség fejleszteni az agyukat. Ahogy létezik féreglyuk a világegyetemben, képződmény, mely távoli pontokat köt össze, úgy lehetséges az agyat is nagy egészként működtetni  Csak egy szép halál közeli élmény szükséges hozzá. Ez lenne a szegények egyeteme, egy kis ráijesztés a tompa agyú gyerekekre. Hogy kezdjenek el gondolkodni végre.

És főleg látni, figyelni, és látni mindent színről színre.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten:

Juhász Zsuzsanna: Tusa