Majd, ha a jobbodon lenézek…
(…remélem odaveszel a sok meredek után
pusztában pihenhetek egy kövön, egy nagy mohás kövön veled,
ahonnét jól látszanak sétáim, futásom, érkezésem
elindulásom…
Isten mér’ hagytál el, mikor ütöttek?
(…míg jobb napjaimon lábnyomod mellettem a porban.
Láztól rázva egyedül vacogtam. Nincs kibúvó!
Ülök a kövön. Úgy fest, hogy kardéles zöld fűszálak tartanak.
Beszélned kell!
Most, hogy ideülsz, ahogy ígérted, csakugyan beszélj…
(Hová tűnt el lábnyomod mellőlem?
tolvaj éj rontott rám beszakadt kapualjak alól, s én egyedül.
véresre vert koponyámból alig lihegtem:
Hol vagy?!
Válladra hajolnék, mint ház falára árnyék,
mintha tested volnék. Bőröd, elméd. Engedd, hogy
meghallgassalak. Mond meg merre mentél tőlem.
Rajzold elém a megértés jutalmát. S én hinni
fogok megint!
Lehajolok egészen addig, amíg már nem hallok.
Mélyen vagy magasan bugyogó csendet írom
magamba, s eleresztelek, mikor kimondod: Te ostoba
sohase mentem el csak ölbe vettelek azért látsz
csupán egy lábnyomot!
Majd, ha jobbodon lenézek…
(…megértem
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
