Hátrálok kifelé. Kékes fénnyel tölti be a szobát a képernyő. Vége van. Csak arra emlékszem, hogy amikor besötétedett, leengedtem a redőnyt. És most, amikor a másik szobába megyek, a falakon már látom a hajnalpírt. Közben mintha nem múlt volna az idő, csak fáradságot érzek, szomjas vagyok. Most már aludnom kellene. Megkönnyebbülést érzek, mert magam mögött hagytam, amit befejeztem. Elengedem.

Az írás fizikai munka. Ami előtte volt, az sokkal tovább tartott. Emlékdarabokból válogatva összerakni, megformálni gondolatban azt, amit a billentyűk véglegesen szavakba öntenek. Folyamatosan alakítani az indázó narratívát, formálni az elkülönülő jellemeket, az egyedi arcvonásokat. Körülöttük berendezni a környezetet, azokat a tárgyakat is megformálni, melyek később nem is kerülnek a látótérbe. Araszolni a járdán, valaki másnak a szemén keresztül látni a többi embert, kivetíteni, hogy mire készül. Ahogyan a történet elkezdődik, az nagyon is filmszerű.

Amikor nyomtatásban olvasom, ugyanez a film ismétlődik, ahányszor olvasom, annyiszor pereg előttem, hogy ki mit tesz. Mert elolvasom még, mielőtt leadnám a szöveget, aztán elolvasom a levonatot, és mindig ugyanazt, ugyanúgy látom magam előtt. A szemem persze egy másik síkot is lát közben, amit javítani kell. Közben érzem a ritmust, a stílus érintését, a kiterjesztést, a hangsúlyokat, a mondathatárokat. Kétfelé figyelek, képekben és betűkben gondolkodom egyszerre. Elképzelem, hogy az olvasóban is ugyanez játszódik le. Ki kell találnom, hogy ő mit lát és gondol, miközben olvassa.

Közben kirajzolódik a szerkezet, amelyre a cselekmény feszül. Nem úgy, mintha filmvászon lenne, mert az csak kétdimenziós. A szerkezet térbeli, ami ráadásul időben is szerteágazódik.

Az írók ritkán beszélnek az alkotás folyamatáról, ezt inkább átengedik az elméletíróknak. Vagy elemzések tárgya, hogy milyen eszközöket használnak. Milyen korábbi művekre gondoltak. A legtöbb regényben maguk a szereplők is regényeket olvasnak, óhatatlanul utalva a műfaji átfedésekre. Olyan érzésünk támad, mintha minden ki lenne számítva, mérve, adagolva pontos műszerekkel.

Pedig dehogy. Az írást olyan tényezők sora befolyásolja, melyeket nem lehet behatárolni, mert olyan ajtók nyílnak, ahol a tudatosság csődöt mond. Adamantinoszlopok árnyékai, mágikus álmok, szárnysuhanások, kentaurok lábnyomai követnek, és a legemlékezetesebb az marad olvasás után, amit nem is tudnánk szavakba önteni.

Kontra Ferenc korábban a Szöveten: