PRÓZAIRODALOM,  TÁRCA

Juhász Zsuzsanna: Disznóláb

Nem segít ez, csak megaláz, hogy 100 Ft kilója a disznólábnak. Mintha divatba jött volna a szegényekre gondolás. Igyekszik minden bolt valami olcsósággal kirukkolni. Vagy környezetbarát bármivel. Bár régen egyszerűen csak megpróbáltuk védeni a földanyát és slussz.
Most meg itt van a szegények kajával való ellátásának iránya. Mintha a törekvéssel jól lehetne lakni, mert ez az utca legdrágább hentesboltja, az olcsó láb miatt nem fog ide belépni senki, mert nem akar. De nem is tudna itt mást is venni. A csak olcsót venni meg nem illik. Pedig lehetett volna a boltból ajándékbolt, ahogy én is akkor vásároltam itt, ha egy kedves rokonomnak főztem. Drága, drága, de megbízható lehetett volna. De nem volt, egyszer a sonka kőkemény volt. Így száradhatott rájuk minden, ami füstölt volt, és eredetében finom. Ajándékárusítók lehettek volna, mondom, de nem lettek. A kapzsiságuk kiszárította előbb a kolbászt, sonkát, szalámit. Majd dühösen és dühítőn is kirakták az utcára a táblát, hogy mennyibe kerül náluk a híres, nemzeti töltelékáru. És divatosan tették ki, egy forint híján annyi volt kilója, mint egy ember félnapos bére. Hát persze, hogy dühösek voltak, adták volna kilószámra a húst, de lassan már csak darabszámra fogyott minden. Mintha hirtelen megfinnyásodtunk volna, pedig dehogy. És most kirukkoltak ezzel a disznólábbal.

                Amit biztosan nem veszek náluk. Visszaacsargok rájuk, dühösen kérdem, most már ugyaqn minek. Minek kapálózni értem, és miért friss az a disznóláb? Miért írják frissnek, mintha nem egyszerre halt volna a disznó többi részével. És ugyan honnan vettek egyszerre, hirtelen ennyi disznólábat? Hogyhogy kitört náluk is a forradalom? És meg akarják etetni a szegényeket, holott a láb nem jó, lábat nem jó főzni, mert mire elkészül, többe kerül a gáz alatta. Csak sopánkodást hozna a konyhába, hogy mikor puhul már, és töprenkedést, hogy egykorú malacokról valók-e, hogy egyszerre készüljenek el.
És nem, nem néztek ezek videókat keleti asszonyokról. Akik úgy el tudnak szürkülni a tűz mellett, úgy tudnak jelentéktelenek lenni. hogy az ember az ételkészítésre figyel. A gondos alázatra, ahogy mossák és vagdossák a húst. Ahogy a tüzet élesztik a nagy, családi bogrács alatt. Nem, ezek a kereskedők, szegények soha nem élik meg azt az istenáldotta bőkezűséget. Ahogy végül a fűszereket a hús tetejére szórják. És sokat, mert valszeg sok van belőle, mert csak úgy, magától terem. És itt volt ezer éve, és itt lesz ezer év múlva is.
A vese, máj, tüdő fölött fődögélve.

                Nem, ezek a kufárok nem tudják, hogy mindig kell lenni valaminek, ami csak úgy adódik, amiért csak nyúlni kell. Akárha az édeni almáért.
Nem, ezeknek fogalmuk sincs az emberről. A szegényről meg még inkább nincs. Hogy neki nagyobb bíztatás kell.
hogy éljen.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten: