Versajánló

BENE ADRIÁN: József Attila Emberiség című verséről

Az Emberiség annak ellenére József Attila keveset emlegetett verseinek egyike, hogy a kései költészet nyitányához sorolható, 1935-ben írt szonettek közé tartozik (többek közt az Emberek, a Légy ostoba!, az Én nem tudtam mellett), amelyek ihletője Kosztolányi Dezső Számadása. A halállal szembesülő létösszegző versek hangneme egyszerre emelkedett és tragikus, az önsajnálatot az emberi sorsban oldva fel. A korszak egyik irodalmi kulcsfogalma az emberiség, amely ez esetben a vers címét is adja.

Emberiség

Óh emberiség, kit törött anyám

szenvedni szaporított és nem értett!

Nem rettenek születni ujra érted,

te két milliárd párosult magány!

Láttalak sírni a folyók fagyán,

mint gyermeket, kit a jég tüze sértett;

láttalak ölni, halni s mint nem éltet,

tündökölni nagy egyházak falán.

Hegyen láttalak és lapulni ólnál –

szerencsétlen, ki úgy élsz, mintha volnál,

megérdemled, hogy atyád a halál!

Vértelen arra vársz, hogy véred ontsák

s föl-fölmutat a társuló bolondság,

mely téged minden kínban megtalál.

Kosztolányi és József Attila emberiségverseit összehasonlítva Szabolcsi Miklós felhívja a figyelmet az Emberiség egyéni megoldásaira is. (Sz. M.: „A megkínzott emberiség”, Irodalomtörténet 1993/1-2.) A Számadással ellentétben itt hangsúlyosabban fejeződik ki, hogy a közösségérzés alapja itt éppen az emberi egzisztenciát eredendően jellemző magány. Ez egészül ki a vallásos megváltás motívumaival (újjászületés, gyermek, kínszenvedés, áldozat, atya/Isten).

A vers nem kínál egyértelmű, problémátlan befogadást, erőfeszítést követel az olvasótól, ellentmondásaival és kérdőjeleivel egyfajta termékeny zavart vált ki. Érdemes megvizsgálnunk ebből a szempontból a versben megszólaló hango(ka)t a nézőpont és a hangnem szempontjából. A vers megszólítottja a felütés szerint az emberiség, de nem egyértelmű a beszélő kiléte: lehet ez az önéletrajzi énhez könnyen kapcsolható költői én – vagy esetleg Jézus, a Megváltó szerepébe bújtatott lírai alanyról van szó. Amennyiben az utóbbi lehetőség alapján olvassuk, értelmet nyer az első versszak második két sora. A második strófa olyan formában dialogikus, hogy eldönthetetlen, az eddigi hang folytatása, vagy éppen az erre válaszoló, „őt” megszólító hang beszél. A két nézőpont ezáltal egymásba csúszik, ahogyan a harmadik szakaszban is. A kiszolgáltatottság, a halál, a hegy, a gyermek, az ól (jászol) mind utalhat Jézusra, ugyanakkor az emberi kiszolgáltatottság képei is lehetnek. A „láttalak ölni, halni, s mint nem éltet / tündökölni nagy egyházak falán” sorpár az emberi szolidaritás, a szeretet eredetileg hirdetett eszméjétől eltávolodott, kiüresedett vallásra való utalásként is olvasható. A gondolatjellel bevezetett konklúzió folytathatja ezt a nézőpontot is (a „szerencsétlen” ez esetben erősen profanizáló tónust hordoz), mintegy kárhoztatva a Jézusban fiát feláldozó atyát; vagy tekinthetjük az emberiség megszólításának, érvényesítve akár egy egzisztencialista olvasatot. Ez utóbbi esetben is felmerül a „ki beszél?” kérdése: a jézusi szerepben megszólaló hang vagy pedig „a költő”, a „saját” hang az eddigi, csupán színre vitt hangok dialógusa (?) után. Ezek után az utolsó szakaszban az eddigi lehetőségek mellett megnyílik az önmegszólításként való olvasat lehetősége, pontosabban a három egymásba játszása. Ez adja a vers egymástól eltérő, mégis összecsengő értelmezési lehetőségeit.

A hangnem is részben aszerint változik, melyik olvasási utat választjuk. Az első versszak tragikus-hősies pátosza a második szakasz rapszodikus látomásában a részvétteli hang keretében a zaklatottságtól a rezignáció felé közelít zeneileg. A harmadik versszak 2-3. sorában ez keserű szemrehányássá változik, vagy – nézőponttól függően – sajnálattá, ténymegállapítássá (bár ennek ellentmond a mondatzáró felkiáltójel). A záró strófában a kései József Attilára jellemző merengő-elégikus reménytelenség szólal meg a jellegzetes intonációban, ellentétekben, paradoxonokban.