Kiss Tamás: Nekem nincs stílusom… (A festészet felkent kritikusainak)

Nincs stílusom, mert már csecsemősen pofán vertem
A kongó edényeket, melyeket biliként elém helyeztek
Hogy abba kell csinálni, és hogyan is kell pisálni
Meg mindenféle papírra miként is kell firkálni
Az ecsetféléket hogyan is kell használni
Miféle irányzatokba kell majd beleskatulyázódni
Hogy végre sikeresen tegyem a művészet
Nagy szakértői elé azt, ami nekik tetszhetik
De nem voltam s nem is lehetek már én tik
Ami folyvást károgva saját monomániáját kergeti
Míg végre a nagy sikerek közepette egy éles
Késsel bután károgva, nyakáról fejét vesztheti  

Jobban szeretek élni…

Az élő alkotóban is minden pillanat „más”
Miért is lenne akkor minden „mű” hasonmás?
Ja, hogy az „izmusokba” való besorolás
Gyönyöreit élvezhessék, mint ló az abrakoltatást
Hát ez nem megy kedves uraim és hölgyeim
Inkább nem kell a szokásos frázisos méltatás
Díjak, egyebek és önkéntes hajbókoltatás
Jobb teremtve hánykolódni magányosan tovább, mint
Szegény-boldog Odüsszeusz rozoga bárkáján

Így ajánlom magamat, ha tetszik, ha nem
Mint stílustalan világfi, kinek minden szösszenete
Sajnálatos módon egyedi egyetlen, mint az
Összes gondolkodó ember önemésztő tette
Hálóját az ismeretlenség tengere felé kivetve
Teremt sikerről pénzről egyebekről lekésve
Vibráló, nyugalmas-nyugtalan isteni világot
Folyvást csak „felvonások között” élve…

Világos?

Fajnevem: Homo sapiens.
Miért kellene folyvást másnak lennem?