Handó Péter: Stációk (4/14)

4.

Ahogyan elhagyta a légkondicionált irodaházat, azonnal megcsapta a koratavaszi meleg, a hétágra sütő nap heve. Az az enyhe bizsergés, amit a palacknyi bor lehúzása után érzett, hamarosan zsibbadt kábulatba ment át. Egyre inkább a csomag vitte, ő csak imbolygott a nyomában, miközben próbált kilátni mögüle, pihenési pontot keresve.

Az jelentett számára némi vigaszt, hogy az egykori kollégái már nem követték, s viszonylag kevés gyalogossal kellett kikerülősdit játszania. A többség félreállt, hogy úgy bámulhassa, mint rendkívüli jelenséget.

A járdát csípőmagasságú beton szegélyezte a domb felől, amiből kihasították. Naponta elhaladt mellette, de sohasem gondolta, hogy jó szolgálatára lesz valaha. Örült, hogy ide teheti le a terhét, mikor újra elindul, könnyebb lesz majd fölemelni.

A városi forgalom zaja és a parkbéli csend itt találkozott, keveredett össze – először figyelt föl rá. Fülelte mindkettőt. Közben zsebkendőt húzott elő, az arcáról, homlokáról, szemgödreiből letörölte a vörösen csillogó véres verejtéket. Csak ekkor fedezte fel az új keletű bámulói hadát, és azt, az autósok is lassítanak, hogy jobban megtekinthessék. Egyik-másik sofőr még az utasán is áthajolt, oly erősen akarta látni, mi történik odakint. Többen egyértelmű kézjeleket küldtek. Márk rezzenéstelen tűrte a felé irányuló megvető tekinteteket. Tudta, ez is része ennek az útnak. Csak a teste szenved, a lelke fölszabadul. Az a burok vérzik, ami a valódi önmagát körülveszi. Mikor a végére ér, leveti, akár egy elnyűtt holmit. Már nem olyan sok van hátra, hogy ne lehessen bármit kibírni. Ezt a pakkot kell elvinnie. Bele van zárva harminchárom évnyi múltja. Bele lesz zárva az, amit evilági életnek nevezhetne. A hivatali munka dandárja során fölhalmozódott, tárgyiasult emlékek. Ez alapján idézik majd föl, ha rá akarnak hivatkozni. Rá, aki mindent tudott, bármit megtehetett volna, hogy mentse az irháját, mégis szótlan tűrte az elbocsátását.

Fölült a betontámfalra, közvetlenül a doboz mellé. Hónalját megtámasztotta a szegélyében. Karja ráhevert a mindent elfedő kopott köpenyére. Lába lógott, de képtelen volt lengetni. Tenyere égett, mintha savba mártották volna. Fejét oldalra biccentette. Imbolygott a lassuló városi forgalom. A gépkocsik már szinte araszoltak. Arra gondolt, hamarosan itt megy el a tizenegyes járat, amelyen öreg édesanyja járt el naponta a kifőzdei ebédjéért. Mindig ezen az oldalon foglalva helyet, hogy fölnézhessen arra az ablakra, amely mögött ő dolgozott. Büszkeség töltötte el ilyenkor a szívét. Ha itt és így látja most, végtelenül szomorú lesz, mert nem érti, nem értheti a pillanatnyi helyzetét. De kettőt alszik, s világossá válik majd előtte is, minden ide, erre az útra mutatott, ezt készítette elő. Akkor örvendhet ismételten a szíve.

Valóban föltűnt a menetrend szerinti busz, épp oly lomhán araszolva gurulva, mint a személyautók. Ablakán látszott az odanyomulók kíváncsi tekintete. Mi történhetett? Baleset? Tüntetés? Közúti ellenőrzés? Gyilkost keresnek? Ott… Ahogy észrevették, néhányuk csalódottan huppant vissza az ülésre, mások mosolyogtak, mutogattak, értelmeztek. Csupán az anyja ajka keskenyedett el, az ő szeme nedvesedett meg. Az integetésre szánt keszkenője mögé rejtőzött, ne látsszon a fájdalma. Hátha tévedés. Hátha nem is az ő fia…

Márk tekintetével követte a buszt, s közben teljesen kijózanodott.

A járdán, alig néhány méternyire, pár tucat főből álló csoport verődött össze poénokat gyártó közönségnek. Valaki azt mondta, „dobozkirály”, s ezen jót kacagtak. Még a rend őre is, aki éppen átverekedte magát a tömegen, tetszetősen vigyorgott ezen.

– Igazolja magát! – szólította föl Márkot.

Márk a zakója belső zsebében matatott egy ideig, majd széttárta a karját.

– No, mi lesz?! ­– bökött a bordái közé a gumibotjával.

– Kísérjen el a hazautamon! – kérte a rendőrt. – Biztosan otthon felejtettem.

– Minden polgár kötelessége, hogy magánál tartsa az iratait.

– Mindjárt ott lehetünk.

Márk lecsusszant a betontámfalról. Ujjait araszoltatta befelé a doboz alá.

– Nekem ne fordítson hátat! – duzzadtak ki a rendőr nyaki erei az üvöltéstől.

Márk máris érezhette, hogy az előkapott gumifütykös hurkát vág a hátára. Egyiket a másik után.

Handó Péter prózájának előző része a Szöveten: