Handó Péter: Stációk (3/14)

3.

– Segítene valaki? – kérdezte Márk, miután többedszer sikertelenül próbálkozott a csapóajtószárnyak előretaszításával.

– Nekünk te már nem parancsolsz, a magad ura vagy ­– rikkantotta Béla, a sebhelyes. Még ifjú titánként vágták meg az arcát egy kocsmai verekedés során. Bár ő provokálta ki, a másik vitte el a balhét.

– Magad, uram, ha szolgád nincs! Hihihi! – kacarászott Klárika az istenadta egérkés hangján.

– No, mi lesz már! – morgolódott valaki a háttérből. – Kihűl az ebédünk.

– Még csak az kéne – erősítettek rá.

Lökdösték, hogy motiválják. Mélyre hatoló szúrást érzett az oldalában. Valaki a tolla hegyét mártotta belé. Lassan fordulni kezdett a tömegben, hogy farolva próbálkozhasson.

– Hohó! Még az kéne, hogy visszajöjj! – markolt a karjára a biztonsági őr erős keze. – Apukám, ez nem járja!

Menetirányba csavarták. Elvesztette egyensúlyát a hirtelen rántástól. A doboz kicsúszott a kezéből és – oldalára billenve – hatalmasat csattant a műkövön. Mindenféle jegyzetek, kisebb–nagyobb tárgyak ömlöttek neki az üveg ajtószárnyaknak, amelyek a nyomásnak engedelmeskedve, ék alakban kitárultak.

– Nézzétek azt a cuki kis bugyit! – visított fel Klárika. – Vajon kiről húzta le?

Erre fel rászegeződtek a tekintetek. Klárika arcát elöntötte a pír. Rögvest megvilágosodása támadt, felismerte a csipkés fehérneműt. Ő rejtette egykori főnöke sosem használt holmijai közé, hátha egyszer úgy hozza a feltörekvést jutalmazó alkalom, hogy a használatban lévő elszakad. Feltűnés nélkül próbált hátrálni a kínossá vált helyzetéből.

– Aha! – kiáltott föl Dezső, a szemfüles. Kifinomult érzékkel tapintott rá, ki és mit követhetett el a pénzre váltható munkaterápia érdekében. Két ujja közé csippentve a magasba emelte a különleges alkalomhoz illő darabot. – Klárikám, nem hiányzik? Szobaszervizelem jutányosan.

Harsány röhej töltötte be a folyosót. Klárika zokogással fűszerezett rohanásba kezdett. Márkról és a szétszóródottról egy pillanatra elterelődött a figyelem.

– Az enyém – kapta ki Dezső ujjai közül Márk az intim ruhadarabot, és begyűrte a zakója zsebébe.

– Még jó, hogy ezt is megtudtuk – kacsingatott körbe Dezső. – Viseld csak nyugodtan.

Márk mosolyogva visszaguggolt és folytatta a fölállított dobozba való bepakolást.

– Hölgyem, egyem a kis kacsóját, segíthetünk? – mondta széles vigyor kíséretében Dezső.

A jókedv visszatért, csak Klárika nem. De ez már senkinek sem tűnt föl.

Márk, ahogy fogytak a doboz mellől a dolgok, mindig előrébb-előrébb tolta a kijárat felé. Végül ott állt az ajtórésben. Hol az egyik szárnynak, hol a másiknak nyomta a csomagját. Egyszer csak a doboz nagyobbat csusszant, beszaladt a résbe, ettől az oldalának feszültek az ajtószárnyak, aztán egy erőteljes lökést követően – enyhén megmarva Márk tomporát ­– végül összecsapódtak mögötte. Ott maradt egyedül a fölemelésre váró terhével az üvegajtók egyik oldalán, a másikon ragadva a volt kollégái. Egy röpke pillanatra rájuk nézett. Béla az orrát tapogatta, Dezső az öklét mutogatta, Gyula derékmagasságban furakodott előre. Úgy tűnt, semmi kedvük követni. Az aznapi cirkusz megvolt és kezdett unalmassá válni. Az igazi mókamesterek nem hozták a formájukat, György pedig bizonyosan számolja a perceket és behajtja rajtuk azt.

Márk lehajolt a dobozért. Épp csak meg tudta emelni, de fölegyenesedni már nem sikerült vele. Széles terpeszt vett és leguggolt egészen mélyre, hogy az állát a doboz szélébe akaszthassa, így akadályozva meg előrebillenését. Valamivel az oldalfelezőkön túl alápréselte az ujjait. Nagy levegőt vett, aztán kieresztette. Újra megtöltötte a tüdejét és emelt, emelt, emelt. A combjára csúsztatta a dobozt és kieresztette a levegőt. Fújtatott, zihált, jobb fogást keresett. Nagy levegő. Fölegyenesedett. Hangosan kiárasztotta a tüdejébe szorultat.

– Gyerünk! – bíztatta magát.

Az ajtó kitárult mögötte. Hűvös huzatot hozott. Lukács lépett mellé egy flaska nyakát markolva.

– György vitrinéből van – mutatta, és belekortyolt. – Kérsz egy kis bort, hogy vérré változtathasd?

– Igen – válaszolt reflexből. Azonnal megbánta. – Nem.

Az üveget odanyomták a szájára.

– Vedelj, ha ennyire marha vagy! Úgyis csak egyszer élsz. A nedű eleinte az álla felé futott, s onnan tovább a doboz tartalmára. Aztán engedte, hogy a szájüregébe fusson. Végül nagyokat és mohón nyelt. Mámorító tűz járta át a testét.

Handó Péter sorozatának előző darabja a Szöveten:

Handó Péter: Stációk (2/14)