Handó Péter: Stációk (2/14)

2.
Csöppet sem lepődött meg azon, amikor egy hatalmas dobozba dobáltan kezébe nyomták a holmiját. Szinte számított rá.
Azt sem várták meg, hogy ő szedje össze. Előrelátókként viselkedtek a volt kollégák. Miközben Györgyhöz kísérte a titkárnő, már aközben elkezdték a fiókjai és a szekrénye tartalmát kiforgatni, az erre a célra őrizgetett dobozba szórni. Tettüktől enyhe borzongás vett mindenkin erőt, mintha az addig elfojtott gyűlöletük előtt kitárták volna a kaput.
Márk számára szokatlanul súlyosnak bizonyult a doboz. Nem gondolta, hogy a munkában eltöltött harminchárom éve alatt ennyi mindent halmozott föl. Azt sem, hogy ekkora terhet fog jelenteni, ha eljön az ő búcsúzásának ideje.
Rogyadoztak a térdei már az első pillanatban is, ahogy a kezébe adták a cókmókját, egyhelyben álltában is.
– Mehetsz isten hírével! – csapták hátba páran, sűrű vihogás közepette.
Ettől előrelendült a doboznyi holmijával.
– Nocsak, nocsak, a király nem bír magával? – visította az egyik kolléganője röhögésbe fúló hangon.
Nem felelt, mosolyogva lépdelt a lépcsőházi lejáró felé. Lassan, de mégis ütemesen.
– Márk, drága, ugye milyen jól áll ez neked? – vihogott a képébe Klárika, a korábban mindig készséges és gazsulálásban jeleskedő közvetlen beosztottja.
– Adjuk meg neki, ami jár! – indítványozta valaki hátulról. – Nehogy visszaegye a fene…
A nyomtatóhoz használt papír perforált széleiből tekergetett, gemkapcsokkal összefogatott koszorú került valahonnan elő. Kézről-kézre járt, aztán Márk fejére nyomták, körbeütögették. Márk érezte, hogy néhány gemkapocs kihajló drótszála belehatol a fejbőrébe, haja között vékony erekben csordulni kezd a vére.
– Csodálatos! – ironizált Gyula, akit mindenki „Kis Köpcös”-ként emlegetett, egy ideje már nem csak a háta mögött. – Mi lesz a megváltással? Késik? Vagy elmarad? – és harsányan fölkacagott.
– No, mi lesz? No, mi lesz? – taszigálták a közvetlen mellette haladók.
Márk mosolygott a rá fecsérelt energián, s azon tűnődött, végül is mi mosolyognivalója van ezen(?). A gyülevész had ezúttal kimutathatja foga fehérjét, hát meg is teszi. Emberi, túlságosan emberi ez. Mi más lehetne? A természet már csak ilyen. Nem lehet miatta megvetni egyiket sem, hiszen „nem tudják, mit cselekednek”.
Ahogy a mosdó elé ért a harsány kíséretével, György éppen kilépni készült, de rögvest visszahátrált, résnyire csukta az ajtót, s azon keresztül leskelődött kifelé, míg távolabb nem haladt a munkahelyi kompánia. Utána gyors léptekkel visszatért az irodájába. Sietősen huppan bele a forgószékébe. Senki sem vette észre – nyugtázta a tényt elégedetten.
A lift előterét elválasztó csapóajtó szárnyai előtt Márk megtorpant. Vére sós verejtékével keveredett. Halántéka felől a szája szegletéig szaladt egy hatalmas rózsaszín csöpp. Nyelve hegyét belemártotta.
– Vissza ne fordulj! Vége a jólétnek – csattant egy lapátszerű tenyér a hátán.
Semmiképp – gondolta, de nem mondta ki.
Mosolygott, hogy mennyire nincs hozzászokva a cipekedéshez, a dolgok örömmel kifordulnának a kezei közül. De ne tegyék! Némi ruganyozással próbált jobb fogást találni a dobozon.

Handó Péter sorozatának előző része a Szöveten:

Handó Péter: Stációk (1/14)