Juhász Zsuzsanna: Visszafordíthatatlanul

Mi lesz, ha csak annyit keresel, hogy máról holnapra élhess? Ha nem tudsz tartalékot képezni?

Akkor általános düh lesz benned minden és mindenki iránt. Mert te leszel kész, tebbenned lesz készség a megfosztottságot látni. Szinte mindenben. És főleg a jövőnek szánt

 valamik bosszantanak fel, hisz’ mindennel, amit a jövőnek szánnak, a te jelenednek hánynak fittyet. Ezért nem örülsz hát a gyerekkórházba vett életmentő készüléknek, de hogy is érdekelne. Hisz’ neked hónapról hónapra kell átlökdösni magad. Mint egy félhullát, félig élőt, félig holtat. Így tehát biztosan eltűnik az életedből a közösségi öröm. Az a jó érzés, hogy a társadalom, amiben élsz egyre inkább gazdagodik, és megment téged iss, ha szükséged lesz rá.

            Mert te ugyanis ott tartasz, hogy kiirigyled a fogat a kutyák szájából, mert neked fogorvosra már nem telik. És így vagy minden dísszel, csicsával, körítéssel és csomagolással, mert kidobott pénznek látod. Annak a könyvet, a színház- és mozijegyet, mert neked nem telik rá. És gyűlik benned a sárga méreg, hogy abból a sok mindenből, ami mások életét szebbé teszi, adhatnának inkább neked. Valamennyit, egy keveset, hogy ne kelljen folyton kiporcióznod az életet. Még a csokipapírt is sajnálod, sajnálod összegyűrni és kidobni a fóliát, hátha spórolni lehetne vele. Valahogy, valamennyit. Mert neked a vécépapírra nyomott minta is pazarlás. Rosszabb vagy, zsémbesebb a valaha élt gazdag, fukar, piszkos és büdös öregeknél. És ezt tudod magadról, és szégyelled is, és hallgatsz is, csak az epe gyűlik benned, visszafordíthatatlanul. És önt el téged, és veled láthatatlanul a világot. S van, hogy észre se veszed, de akarva-akaratlan kiszólsz, hogy elég, elég a pazarlásból, szupergépekből és led-füzérekből, szemben a te tisztes szegénységeddel. Igen, és egyre többször jut eszedbe, hogy adnák inkább neked, ami felesleges, ami nem hasznosítható, te még biztosan tudnál vele kezdeni valamit. Mert a templom egerének minden rágnivaló, még a persely mellé hullott bankjegy is. Mert olyan vagy, olyan is vagy, mint a templombújó egérke, nagyon is tudod, hogy a pénz az nem a tiéd, az eleve és rögtön az energiaszolgáltatóké és kereskedelmi láncoké. Ami a tied, az a kereseteden felül van, vagyis csak lenne, de nincs. Így hát boldogan találsz mindenféle vacakot az utcán. És hazaviszed, mintha gyűjtögető, öregségtől félő öregasszony volnál. Pedig fiatal vagy, de attól még szemed a földön, ha odakint jársz.

            És elönt, elönt újra és újra az epe, ha boldogan nyújtózót látsz, ha valahol nevetés csattan fel. Ha kutyádat, gyerekedet látod szétdobált tagokkal aludni. Mert nem tudod, meddig elég a most még elég kereseted. Te meddig nem vered még le a lécet. És ezért eszed ágában sincs együttérezni az ételosztásra várókkal, sőt inkább fájlalod, hogy nem tudtál beállni te is, mert dolgozni voltál.

            És eszedbe jutnak a fiatal, teljes fogsorú munkavállalók, a kopásmentes ízületű kollégák, hogy azok ugyan mire föl. Minek akarnak túlórákat rögtön, várnák ki szépen a sorukat. Gyerekkel vagy gyerek nélkül, neked ugyan mindegy.

            Mert az van abban a hülye fejedben, hogy kevesebben lenni jobb volna, mert akkor több jutna a bértömegből. Hogy fiatalok, betegesek, öregesek kotródjanak csak félre. Hagyják csak el a munka világát, de azonnal.

            S mivel nem hagyják, csak az epe gyűlik benned többmilliomod magaddal, a szótlan harag.

            Amivel bárkit széttépnél, ha beléd kötne. De meg tán még nem ennéd.

Juhász Zsuzsanna prózája korábban a Szöveten:

Juhász Zsuzsanna: Labor