Csák Gyöngyi: Múltban toporgó (Részletek)
Reggeli gondolatok I.
Nyelvújítóként nem erőszakolom meg gyönyörű nyelvem, csillogjon egyszerűségében, úgy legyen csoda.
***
Ha az utolsó verset írnám, kapkodnék fűhöz-fához, próbálnám kiragadni szörnyű és nehéz gyermekkorom legemlékezetesebb mozzanatait, de csak töredék lenne, töredék.
***
Az Isten sokat segített, bár nem voltam bigott – megadta leroskadásaim után feltápászkodásaimhoz szükséges erőt.
Valahányat lendített előre rajtam, annyit, vagy a dupláját kényszerített hátra, így lépegettem és lépegetek ma is az élet-sakktáblán.
***
Mivel törvényeimet magam hoztam,
csak azok szerint élhetek.
II.
Az olvasás éve kapcsán
Tegnap láttam a Faludy Györgyről készített portréfilmet. Nyugtáztam aggodalmát és reményét, hogy korunkban nem kell az írott szó, a vers, a rítus magáért van, a költő teszi a dolgát, ír és már azért is megéri, ha csak egyetlen lélekben megkapaszkodik, gyökeret ereszt ott és szétfut indaként.
***
Augusztus – éjjel tizenegy, frontátvonulástól zsibbad a fejem. Hirtelen hidegzuhanyként ér Laura hangja, aki apja csitító szavai ellenére sikítozik, vinnyog. Apja figyelmezteti, hogy nem adja oda neki a labdát , ha hangoskodik, erre a lány még erőteljesebb visításba kezd, apja enged, a hároméves amazon győzött, játéka megkezdődik a ház előtti betonjárdán.
Laura torka bírja az önkényt és az uralmat. Fáradok hallgatni ennyi vinnyogást, mások is, mert dühösen szólnak ki a panel ablakaiból.
Lassan éjfél. Mikor kerül ágyba, mivé nő majd ez a gyermek? Jaj skizofrénia!
Mikor veszi át egy tücsök csendes birodalmát?
***
Régóta tart, mégsem nevezném egyértelműen szenvedéstörténetnek. A szenvedélytörténet szóösszetétel jobban megállja helyét az én olvasatomban, hiszen szenvedélyről szól a fáma nem mindennapiról, ezért aztán túl törékeny és becses hősei számára, hisz rajtuk kívül nem sok embert zavar a kelekótya hosszúra nyúlt , semmivel ötvözött, a semmiben elvesző minden.
***
Rokoni szálak, gondolat jár karöltve a gondolattal, néha csak a nyomában, így is közel egymáshoz, majdhogy egyek….
***
Szeretem a jóindulatú, ártatlan ragaszkodókat. Mindig adnak annyit, hogy ne restelljem viszonozni.
Maga alá temet néhány jólfésült, kendőzetlen mondat. Erőre kéne kapni és kievickélni innen, hogy az adósságot egyszer lerójam.
***
Sűrű a programom, mindig vannak körülöttem, egyre türelmetlenebbül várok az én időmre, töltekezni akkora magánnyal, mely újra megindítaná a verslavinát.
***
Tegnap hajnalban, rosszullétemkor akartam búcsút venni levélben a fiaimtól, a fiúktól, akik értelmét jelentették a nyomorult, küzdelmes életnek, a sorsuk fölötti aggodalom nem múlik ma sem. Reggel sebtében munkához láttam, matatni kezdtem utolsó, kiadatlan írásaim között, hogy rendet teremtsek, felesleges hajtásoktól megszabadítsam őket, mielőtt csendesen kiúsznék a létből, hátha lesz valaki, akit érdekel, akivel sikerül egy nyelvet beszélnem…
***
Van valami belül, bizonyára van: ketrec vagy erős cella, fura boltozat képekkel, ám elképzelhető, hogy egy testembe ékelődött üveg őrzi a palack szellemét, aki gyakorta álmokba, új mesékbe hajszol és szégyellem a háttérbe szoruló, deformálódó valóságot,. Velem pusztulnak, hiába akartam állítani az arra érdemeseknek emlékművet; a követőknek, figyelmeztető jeleket, nehogy borzalmas önfejűségem példáját kövessék, mert aki feltétel nélkül szeret engem és nyomomba szegődik, nem tűri meg a nyomdafesték.
III.
Nem tudom hol vagyok, mi zajlik körülöttem, zajló jégtáblán sodródom az ismeretlenbe valami sötétség felé.
Akik annak idején forradalmár típusú embernek könyveltek el, most csalódottan néznék gyáva toporgásom, pedig megfáradtan, bátor tettek gúlája mögött kívántam várni egykor a dicső halált.
***
Nem mozdultam előre egy lépést
sem tettem, egy másik világ
izgató képei hiába rajzolódtak
maradtak a nagy kalandozás
előtti kíváncsi remegések.
Én még hallgattam a regéket, sámánszerű éjszakában hallottam a távoli sámándobokat, dagasztotta ereimet valami ősi ösztön, akartam megélni a nagy és elkerülhetetlen életpontokat, mindent, mi asszony létemből adatott, idegenség vett körül, irigyen figyelték tigrisugrásaimat – sebeim nyaldosását (mert ölni lehet velük) a kardélű szavaktól.
(a kínai horoszkóp szerint tigris vagyok)
IV:
***
Jelen és múlt
Hogy nézel ki – meghíztál ,! – méltatlankodott kebelbarátnőm, akivel hosszú évek óta ma találkoztam először. Szteroidot szedsz talán, mert az arcod, az arcod teljesen megváltozott… Igen, meg, az idő árt az embernek, megöregedtem, leplezetlen kíváncsisággal nem nézne többé gimnáziumi tanárom, aki egyszer óra végén odajött hozzám és csak ennyit mondott halkan: ha tudnék festeni, önt festeném meg gyönyörű madonna arca van…
***
Hetek óta szaggatott, furcsán nyomasztó álmokat látok. Reggelre már csak az összerakhatatlan szürke puzle kockák maradnak, meg az enyhe fejfájás a hiábavaló fejtörés után, az egész nap hangulatát meghatározó és figyelmeztető jelként felfogható gonosz képvillanások.
Rossz passzban vagyok a családommal együtt. Nőnek a látható és láthatatlan sebeim egyaránt a kezelések ellenére is.
Az amortizációs folyamat egyre gyorsul, a belső kontroll gyengül és percről-percre gyengít… A lehetőségek fakötege hatalmas robajjal gurul lefelé egy lejtőn – az úttestre egyenként érkeznek, nagy galibát okozva az arra haladóknak.
Míg gurulnak a farönkök, én órák-napok lélekvesztőjén utazok, kétségbeesve hogy már képtelen leszek megírni a történetet, nem élvezhetem a költő lét ünnepélyes pillanatait.
Szeretem a magányt, felszabadít, elszabadítja a bennem fakadót. Szikár, szép gondolatok végre, minden gondolatmorzsáért kapkodok, nehogy szétszéledjenek, elvesszenek, mert ismételhetetlenek, a hozzájuk hasonlók csupán gyatra másolatok. Van ebben a nekilendülésben valami kölcsönösség a kristályosodó gondolatok és köztem,, hiszen felkínálkoznak, megnyitnak egy titkos kaput,.. kíváncsian lépem át, hosszú csalogató lépcsősoron igyekszek valami mélybe, elkap a jó értelemben vett örvény., tisztít, lelkifurdalásomon segít, és vezet e gyatra, szánnivalóan sivár létezésből valamerre, ahol , meg kell fejtenem ebben a ritka, kegyelmi állapotban a hangokat, papírra vetni az üzenetet. Hány kísértő elágazás, hány lehetőség az „én” keresése közben…
***
Sebeim szinte fájnak, talán a pániktól pattognak bőrömön. Miféle büntetés ez, ennyire rossz sosem voltam, hogy így kelljen vezekelnem. Lassan szétesek, hipochonder vagyok, nem tagadom, előre látom a sötét jövőt.
A tehetetlen fájdalom mi mindenre képes: vasárnap este Kinde Annamáriától kapott rossz hírre görcsösen összeszorított fogaim közül az egyik félbetört.
Divatjamúlt szavak, kiveszőfélben lévő érzések fogalmak teszik ki írásaim gerincét, egyre gyakoribb a lélek, az isten, szeretet haza , becsület szerelem, hűség, törvény a barátság szavak említése, talán hogy a félelmek, dilemmák közt őrlődő robotlét ellen lázadó, átutazó jajkiáltásait megőrizzék és örökségét képezzék az utánam jövőknek.
***
Ma csak szörföztem a neten, a kapcsolatépítésen kívül jórészt nem csináltam semmit. Hogy készül el így a drámám? Miért vonakodok a kitartó munkától? Kit érdekelne pont Cs.Gy. ismeretlen senki mindennemű érdeklődésen és érdekkörön kívül rekedt nyavalygása? Mekkora szégyen, s te sem vagy itt – hiányzik pedig a hangod, hiányzik hiányom ecsetelése, talán a holtpontról elmozdítana valamerre.
(Részletek a szerző Múltban toporgó című készülő kötetéből)
Csák Gyöngyi legutóbb a Szöveten: