Torma István: Ibolyka és a bűn

Bűnös vagyok! Mindenki úgy bánik velem, büntetnek. Büntetnek, mert… szeretek.

A telepen én egy töltés oldalába vájt lyukban élek, az apámnak van téglaháza, igaz, döngölt padlós. A többieknek vályog.

Nappal nem mehetek ki, ez is a büntetésem része. Csak a lyuk bejáratát takaró vesszőfonat résein kukucskálhatok ki.

Amikor valaki hoz ennivalót, akkor ha elmegy, és nem jár arra senki, akkor kinyúlok érte. Nem tudom ki lehet az, úgy mozog, hogy soha nem látom. Talán rokonom, vagy volt kedvesem hozhatja, vagy csak valaki, akiben van emberség egy ilyen bűnössel szemben, mint amilyen én vagyok.

Meg van egy kisfiú is, aki meglátogat, az ő arcát sem látom, nem tudom kinek a porontya. Érdeklődik, hogy vagyok, hozzon-e valamit.

Eddig kértem tőle a tükördarabot, fésűt. Meg ajakpirosítót, de azt nem tudott hozni.

Nappal inkább alszom, hiszen egész éjszaka fent vagyok, amíg fel nem kel a Nap, akkor visszalopózom a lyukba. Mint egy vakond.

Félálomban elönt a vágy, este megint mennem kell.

Ahogy majdnem besötétedik, elcsendesül a telep, villany nincs, soha nem is volt. A petróleummal meg spórolni kell.

Ekkor jön el az én időm!

Kiosonok, le a kis tó partjára, persze ez inkább bányavíz, a töltések is az elhagyott homokbánya töltései.

A parton van egy hatalmas kő, a napmelegtől meleg, langyos.

A világos égalja felé fordulok, a kis tükörcserépben nézem magam, persze az egész arcom nem látszik benne, csak hol a szemem, hol a szám.

A hajamat próbálom megfésülni, eléggé csomós, kikefélni kellene, de nincs mivel.

Istenem, milyen szép is lehetnék, ha nem lennék bűnös! A saját szememben nem vagyok az, de a környezetem annak tart, akkor meg az vagyok.

Lassan levetkőzöm, szépen leteszem az egyetlen ruhámat, és óvatosan bemegyek a vízbe. Óvatosnak kell lenni, mert az ilyen elhagyott bányatavak hirtelen mélyülhetnek, meg állítólag elhagyott alkatrészek is lehetnek benne.

A mélyebb részek azért veszélyesek, mert csak a víz teteje meleg, kicsit lejjebb jéghideg, mert ott nagyon mély. Ilyen hideg okozhat görcsöt, kis testvérkém is így merült el örökre.

Úszni tudok, mert apám, ha egyáltalán ő az apám, úgy tanított úszni, hogy beledobott a vízbe. A legtöbb gyereket az életösztöne ráveszi az úszásra, de nem mindegyiket.

Mondom, hogy apám. Nálunk csak az anya biztos, az apa csak néha. Tizenhatan vagyunk testvérek. Apám szerint, ha az ő asszonya szült minket, akkor az ő gyerekei vagyunk, akárki is a valódi apánk. Az igaz, hogy ahányan vagyunk, annyifélék, a fele fehér bőrű, sőt szőke, vagy vörös. Mindegy, a testvéreim ők!

Szeretem őket, bár ők mondták, hogy bűnös vagyok, ők zártak ki a téglaházból.

Le is mosom magam, mindenhol, majd visszaülök a langyos kőre, száradni.

Nézem a majdnem sötétben vonuló madarakat, őket is kitagadták?

Orromban fa füstje, kevés illat van, amit ennyire szeretek.

Újra megnézem magam a tükröcskében, megigazítom a hajam, megharapdálom a számat, hogy pirosabb legyen.

Felöltözöm, cipőm nincs, óvatosan elindulok, nehogy üvegcserépbe lépjek. Annyira ismerem a járást, hogy akár koromsötétben is elmegyek bárhová.

A falu is tudja a bűnömet, volt már, hogy leboszorkányoztak, lecafkáztak.

Sokfelé járok, hosszú az éjszaka. Elkerülök mindenkit, mert ha meglátnának, lehet agyon is vernének, de legalábbis megdobálnának kővel, vagy rám uszítanák a kutyájukat.

Egyetlen társaim, a kisfiún kívül, a kóbor kutyák. Ők nem ismerik a bűnt, hozzám dörgölőznek, bújnak, nyalogatnak.

Lassan odaérek, ahová indultam. Látni semmit nem lehet, de már hallom a zenét. Ez nem a mi fajtánk zenéje, de engem megbabonáz. Egyszer még emiatt fognak elkapni, mert elrévedek hallgatása közben, libabőrös lesz a karom, a gyomrom összeszorul, a szívem majd kiugrik, remegek, a könnyem is kicsordul.

Elém jön a kutya, megsimogatom, dicsérem, hogy szép, meg okos. Ismer már, mert szinte minden éjjel itt vagyok, ha nem esik az eső.

A házon elképesztő, varázslatos fényeket árasztó festett üvegablakok is vannak, elszédítő látvány.

A fürdőszoba ablakon át látom, hogy fürdik, hosszasan, majd törülközik, alaposan. Haját törülközőbe csavarja, majd ablakot nyit, hogy kiengedje a gőzt.

Ha szerencsém van, felém hozza illatát, amitől megvadulok, felforrósodok, és egy percig sem bánom, hogy mit érzek, mások szerint, hogy mit tettem.

Torma István prózája legutóbb a Szöveten:

Torma István: Ibolyka és a Megváltó