PRÓZAIRODALOM

Torma István: Ibolyka és a Megváltó

Éjjel a telep több asszonya is azt álmodta, eljön hozzánk a Megváltó. Ha csak egy asszony álmodta volna, legyintenének, de több.

És akkor, még kora reggel, deres volt minden, akkor megjelent egy szakállas fiatalember táskával az oldalán. Nagynéném, miért ne pont ő, kotnyeleske, karján félmeztelen baba, mindjárt meg is vágta tenyérjóslás okán.

Kérdezték, mi járatban van, mondta keres valakit, akivel beszélhetne, engedélyt kérhetne. Bekísérték apámhoz, aki akkoriban a cigányszövetségben volt valami vezetőféle.

Hallomásból tudom, hogy hamar összebarátkoztak, órákig beszélgettek. Fotózni jött, gyalog, Újpestről. Na, ebből sem lett semmi, mint ahogy másból sem, de ne szaladjunk előre.

Sokórás beszélgetés után elment, megbeszélték, jön még.

Egy alkalommal, amikorra meghívták, apám az összes, mind a tizenhat gyerekét összecsődítette bemutatni Istvánnak. Mi, lányok nem lehettünk ott, de mesélték, mindenkivel kezet fogott. Nem tudta palástolni kíváncsiságát, hogy lehet, hogy ennyire különbözőek a fiúk?

Legközelebbi jövetelekor apám kérte, menjen el vele Máriaremetére. A fiatalember nem kérdezett semmit, elindultak, gyalog.

Útközben apám meghívta egy kis étterembe, kocsmába, brassói aprópecsenyére. István nem ivott, csak vizet.

Na, és elkezdődött a kálvária, amikor odaértek a híres zarándokhelyre.

A templom előtt álló kereszt elé térdelt apám, István mellette állt némi zavarban. Apám a kezénél fogva lehúzta, István is letérdelt, nem térdelt életében, sem nem imádkozott. Kiderült, apám azt szerette volna megtudni, Megváltó-e István? Hát nem, kicsit sem.

Erről többet nem esett szó, továbbra is szívesen látták.

Fényképezni nem tudott, hiába jött újra és újra. A gyerekek mindenhol eléálltak, de a nyitott fotóstáska tartalmát is kezdték volna széthordani.

Annyira befogadták, hogy velük evett, a földre ült ő is, mert a közös fazékból, tört magának kenyeret.

A mai napig nem értem, hogy fogadták be a férfijaink, nem volt erre példa soha.

A telep az állomástól nem messze volt, ahol tőlünk pár férfi szenet rakodott alkalmanként, sokszor vittem nekik vizet. István is tervezte, velük kellene dolgoznia, hogy tudjon mellette fotózni, köztünk élve. Nem akarom bántani, de vékonyka legény volt, ugyan hogy tudott volna szenet rakodni? Meg hogy bírta volna télen a jeges vízben mosakodást?

Meg, mint kiderült, semmihez nem értett. Igaz, okos volt, és jó, bármiről lehetett vele beszélgetni, mindenkit meghallgatott.

Ő volt a mi Megváltónk, ha nem is az igazi… Sokszor emlegetjük…

Torma István prózája legutóbb a Szöveten:

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .