Handó Péter: Stációk (1/14)

1.

Vibrált a levegő a szobában. Márk az ablak közelében, a virágtartó mellett feszengett, bár tudta, mi vár rá. Csak az írás teljesedik be. György idegesen toporgott a szoba közepén. Úgy vélte, valami nincs rendben ennél az ügynél. Nyilvánvalóak a felsorakoztatott vádak, mégis hihetetlennek tűnt, hogy a korábbi hírekkel ennyire ellentétes dolog igaz lehet. Az pedig kifejezetten dühítette, hogy Márk valamennyi kérdésére csak annyit válaszolt:

– Te mondád.

Györgynek ez olyan volt, mintha provokálnák. Ilyenkor nehezére esett megőriznie a nyugalmát.

– Nem gondolod, hogy némi magyarázatot szolgáltathatnál? – kérdezett összeszorított fogakkal, nyilvánvaló dühét visszafojtva. – Cáfolj, mert különben az isten sem menthet meg a következményektől!

– Az ő kezében vagyok, nem a tiédben. Ítélj meg, amint ítélned kell! – s megsimogatta a közeli filodendron vitorlavirágát. György tekintetét kereste, de az szinte menekült előle.

– Az isten verne meg, hogy ilyen helyzetbe hozol! – fakadt ki György, majd beleharapott a szája szegletébe. Sebbel-lobbal bevonult az íróasztala mögé. Forgószékét félrelökte és előre hajolva fülére emelte a telefonkagylót. Tárcsázott.

– Azonnal kéretem az összes alkalmazottat! – mondta és választ se várva lecsapta a készüléket.

Két kézzel belemarkolt az asztalszegélybe. Az előtte magasodó irathalmot bámulta, mintha abban rejtették volna el a helyzet kulcsát.

– Makacs vagy, és konok. Azt hiszed, felelek érted? Azt hiszed, beszennyezem miattad a kezem?

Érezte, ahogy a tenyerébe vág a bútorlap éle, de továbbszorította, hogy valamiképpen egyben tartsa épségében veszélyeztetett elméjét, illetve így – s nem másképp – adja ki magából fokozódó dühét.

– Nem rontod el az ünnepet! Sem az enyémet, sem a másokét.

Márk helyeslőn biccentett, és ismét megsimogatta a méretes hófehér szirmot:

– Úgy legyen.

– Mi az, hogy úgy legyen?! – fakadt ki György. – Te ne mondd meg, hogy hogy legyen! Inkább igazat beszélj!

– Miféle igazságról beszélhetnék? Arról, hogy ennek így kell megtörténnie? Így, ahogy írva vagyon.

– De történhetne másképp… – vágott ököllel az iratkupacra. – Mindig minden történhetne másképp is, ha az eseményeknek nem adnánk meg idejekorán magunk.

Márk arcán enyhe mosoly futott végig.

– A magad hite szerint van ez így – mondta higgadtan, már a filodendron leveleit simogatva. – Én tudom, másképp nem lehet. Ennek így kell lennie.

– Teljesen elment az eszed – fortyant fel György, ahogyan a gyomortájékáról áradásnak induló hideg végigfutott a gerincén.

Tekintetük egy pillanatra találkozott. Kopogtak.

– Jöjjenek be! – kiáltotta teátrális gesztus kíséretében, s maga alá húzta a párnázott forgószékét.

Lassan nyílt az ajtó. Sunnyogva lépdeltek be rajta az alkalmazottak. A zárt tér legtávolabbi pontjára próbáltak szemlesütve tömörülni.

– Mindenki itt van? – feljebbvalói státuszát kifejezve kérdezte, bár látta, hogy teljes a létszám.

Válaszadás helyett egymás fürkészése folyt a szorongók körében.

– Kérdeztem! – üvöltött, belerázkódott, fölpattant, a szék nekilökődött a falnak, a falon lógó tájkép oldalára billent egy kissé.

– Igen – motyogta valaki.

– Hallani akarom rendesen!

– Igen – jött a többszólamú bátortalan válasz.

– A közelgő ünnepre való tekintettel ma nagylelkű leszek. Márkot azzal a váddal illettétek, hogy minden szavával árt a cég jó hírének. Lukácsról kiderült, hogy a nőügyei miatt alaposan belenyúlt a kasszába…

– Az… Az nem úgy volt – zavarodottan lépett elő az éjszakai élettől karikás szemű Lukács.

– A tények makacs dolgok. Ugyebár?

– A látszat csal – törölte meg az egyre erőteljesebben verejtékező homlokát.

– Ezúttal aligha. Inkább lépj oda Márk mellé, és mond el, amit mentségedre fel tudsz hozni! – utasította György a beosztottját, majd remegő kezekkel cigarettatartójából kivett egy szálat. Sodorgatásába fogott. Pár dohányszál előkandikált a papírhüvelyéből.

Lukács alázatosan sietett gyufát gyújtani és nyújtani a lángot, aztán – bűnbánó képpel – Márk mellé állt. György mélyet szippantott. Lassan kifújta a füstöt. Valaki köhintett.

– Megengedik?

– Hát persze – jött kórusban a határozott válasz.

– Egyébként meg… A lényeg az, hogy most megkegyelmezünk valakinek. Márk vagy Lukács legyen az? Ismerjük meg a történteket!

– Lukács? – hallatszott a beosztottak köréből a hökkenet.

– Ne ítéljetek könnyelműen! Előbb hadd szóljanak! – intette türelemre a mozgolódókat György. – Mit mondasz, Márk?

– Nincs mit magyaráznom.

– És te, Lukács?…

– Ártatlan vagyok. Nem tennék én semmi rosszat, ha… – és törölt a homlokán. – Ezt mindannyian tudjátok. Olyan vagyok, mint ti. Egy közületek… – Ismét törölt a kézfejével.

– Ennyi elég – intette le György.

Szippantott még kettőt a cigarettájába, aztán elnyomta a csikket az íróasztal jobb sarkán lévő tűzzománc hamutartóban.

– Gondolják meg jól, kire szavaznak!

– Lukácsra – kiáltották többen is.

– Márknak mi vétke van?

Senki sem felelt. Fölnézni se mert. Mégis úgy tetszett, megingathatatlan a döntésük.

– Akkor ki maradjon meg? – tette föl a sorsdöntő kérdést György.

– Lukács – válaszoltak határozottan, szinte kórusban.

– És mi legyen Márkkal?

– Vesszen – sziszegték.

– Valóban ezt akarjátok?

– Vesszen – megismételték döntésüket.

– Ti akartátok így – emelte föl a kezeit György. – Ti is intézzétek el!

Belenézett a tenyerébe és piszkosnak találta. Határozott léptekkel kisétált az ajtón, a mosdó irányába. Távoztával Márkot körbesereglették. Gúnyolni kezdték:

– Mi van, nagymenő? Vége a királyságnak?

– Erre varrj gombot!

– Most megszabadulunk tőled…

Többen leköpték, ököllel vágtak rajta egyet-egyet – kíméletlenül. Lukács odaoldalgott a bárszekrényhez és töltött magának egy italt. Egyetlen lendülettel fölhajtotta az egészet. Az üveget már nem tette vissza, kisétált vele az irodából.

(Folytatjuk)

Handó Péter legutóbb a Szöveten:

Handó Péter: Horizont (képvers és installáció)