A. Gergely András: Bölénytánc és hadiösvény („maradjatok a vörös ösvényen, Testvérek!”)

Kétségtelennek látszik, de tapasztalati úton ellenőrizhető is: volt idő(szak), amikor alig-alig létezhetett családi könyvtár a Nagy indiánkönyv, Cooper egyedi kalandregényei (Vadölő, Az utolsó mohikán, Nyomkereső, Bőrharisnya, A préri) nélkül, vagy „May Károly” és számos még divatos, líraian szentimentális vad vallomás a tiszta lelkű Csingacsguk és harcostársainak küzdelméről, melyet folytonosan kell megvívnia az amerikai Észak kalandos hódítás-történetében.

A „természet és az egyszerű élet hangulatos, szép leírásai”, melyek Cooper keleti erdővidék és nyugati hegyi törzsek közötti konfliktus-históriáját elevenítik meg, ma már háromszorosan más olvasatban lapul a polcra válogatott „indiános történetek” között. A fehér hódítók területrabló és kincsharácsoló elvetemültsége nézett itt szembe a pusztán túlélni vágyó természeti nép másságával, saját törvényeivel, szokás-konvencióival, értékrendjével, melynek a folytonos háborúzás és „skalp-gyűjtés” mintegy csak felszíni velejárója maradt. Az Egyesült Államok identitását kezdeteitől meghatározó másság és másságosság együttesen ülte meg a tájat, ritkította az őslakosságot, s saját kegyetlen eszközeivel látta el azokat, akik még háborúzni sem akartak volna maguk körében… Bár, ennek megvan a maga helytörténete, s ahogyan nincs mezopotámiai vagy egyiptomi, dél-afrikai vagy kanadai, mongol vagy hun-magyar őstörténet sem a fegyverek, szertartások, mítoszok, létmódok egész rendszere és folyamatai nélkül, úgy nem maradt ennél kegyesebb sors az indiánok számára sem. Sem az úgynevezett „vad romantika” terén, sem a pusztulásra, kihalásra ítéltség, egymás elleni fenekedés, egymásra-uszítottság világában, sem pedig a városiasodás, iparosodás, katonai megszállás és tudatos népirtás időszakaiban. Mai szemmel ennek felhangjai is mások: „elveszett örökség”, elsiratott eredet és „őstörténet”, a továbbélő kultúra formalizált mentése, rezervátumokba kényszerítés és nemzeti könyvtári weboldalon az őslakos indián törzsek színes históriájának megjelentetése egyszerre volt élhető múlt és képtelen jövő is. Átélhető, importálható, utánozható, irigyelhető egyszerre, meg nem is kívánatos annyira, hiszen híresen nem volt ez már, mint a polgárháborúk egy modernizációs folyamata, értéktörvények és normák, szabályrendszerek és korlátozások minduntalan ütközete.

Az európai kulturális örökség exportjával az Államok helytörténete, az ősi kultúrák helyrajza is teljességgel megváltozott, áthangolódott, szabadságtörekvések és háborúk színterévé tett világaik ma már egzotikumok javarészt. Ám a puszta megmaradásra hangoltság sokfelé a világban rokonszenvet, szimbolikus együttérzést és szolidaritást is magába foglalt, melynek része lett az „indiános” szubkultúrák sok-sok kis körének emlékőrző, tartósító, népszerűsítő, értékelvek mentén identitást is építő számos változata. E sokféleségből is kitűnt magyar színtéren a dunai és a bakonyi indiánok nyári-téli táborozása, kiskamasz korosztály indián életmódra szoktató hagyománya, de akár a két értékvilág több évtizedes „harca” is. S ha lehet e kiegyezés valamely tartalmában a közösség és identitás valamiféle önkéntes, magára vett és magamagát hobbi-formán indiánnak tekintő csoportokat megkülönböztetni, Cseh Tamás bakonyi és Baktay Ervin dunai indiánjainak örökség-mivoltát valamely együttes értéktérbe hozni, arra talán semmi sem alkalmasabb, mint egy könyv, mely Michael Bad Hand A síksági indiánok kultúrája című monográfiájaként a Konkrét Könyvek kiadásában látott napvilágot.[1]

A kötet hazai befogadása bizonnyal még évek kérdése, de az „indiánozás” értékrendje immár több nemzedék ifjúsági kultúrájában és felnőtt szokásrendjében, emlékezetében és „hobbitevékenységében” erős nyomokat hagyott. Ilyen nyomok között a vásári vagy színpadi indián tolldísz éppúgy átvett örökség, szimbolikus jelentőségű tartalom is, a sátrazás és nyomkeresés konvenciója pedig átszínezte ezt is. Anélkül persze, hogy a „jó indián” vagy a hős harcos ideálképét a romantikus tartalmon túl bárki is továbbgondolná vagy jelenkori jelentésvilágban helyezné el. A kötet ebben vállal a hősiesítéstől eltérő szerepkört: a kiadóvezető-fordító és lélekben indián Dudich Ákos erről maga vall ekként: „teljes nyugalommal kijelenthetjük, hogy egy különleges, hiánypótló műről beszélünk. Jelentek már meg nagy formátumú, színes képekkel teli indián tematikájú könyvek és természetesen ez is ilyen, de az igazi értéke egészen másban rejlik. Bizonyos szempontból nem a nulláról indulunk, a szerző feltételez némi alapszintű tudást az észak-amerikai síksági indiánok kultúrájának a tekintetében, ami szükséges ahhoz, hogy egy-egy pontot alaposabban ki tudjon vesézni. Ugyanakkor Bad Hand nem fél felvenni a kesztyűt a Karl May vagy James Fenimore Cooper által bebetonozott indián romantika félrevezető, hamis képével. Kifejezetten hangsúlyt fektet arra, hogy eloszlassa a városi legendákat az indiánokról, és megértesse az olvasóval, hogy a 19. század indiánjai ugyanolyan emberek voltak, mint mi: valóban voltak közöttük nemeslelkűek is, de kegyetlen szadistákra is volt példa, mint ahogy minden nemzet körében. Meg kell érteni, hogy akár negatív, akár pozitív módon általánosítunk egy népet, az hosszú távon káros prekoncepciókhoz vezet. Bad Hand minden ilyesmit lesöpör az asztalról és inkább a tényekre, elsőkézből származó beszámolókra támaszkodik”.

Az „elsőkézből” közlésre Bad Hand nemcsak vállalkozik, hanem a szerkesztő-kiadó iránti elismerő köszönet kölcsönösségéből fakadóan meg is tiszteli elismerésével, a „hobbista” érdeklődés komolyan vételének szándékával: „Manapság sokan használják a ’hobbi’ vagy ’hobbista’ szót, de én nem szeretem ezt a kifejezést, és nem hiszem, hogy illene rátok, mivel annyira elhivatottan és szívvel-lélekkel űzitek, amit csináltok, hogy az túlmutat a ’hobbi’ definícióján”, hisz az „nemcsak a ruhák, hanem a régiek mindennapjai és hitvilága tekintetében is” remélhetően újat tanít „az észak-amerikai síksági indiánok kultúrájáról” (Utószó, 225. oldal).

A síksági indiánok kultúrája ténylegesen alapos, a szerkesztő-fordító-kiadó Dudich Ákos kulturális antropológus képzettségét is tükrözi. Ekként a forráskeresés, szakirodalmi és szöveggondozó hajlandóság, képanyag-válogatás és precíz közlés egyaránt közelebb visz e síksági népekhez, festményekkel, fotókkal, grafikai anyaggal gazdagon illusztrált kötet érdemi sikeréhez. Nem sokat tudunk – Cooper mellett és ellenére sem – a síksági indiánokról, így erről kötetet kiadni bátorság tárgya. Főképp olyan bennfentes tudás révén, mint amit adatközlőire és szakirodalomra támaszkodva Bad Hand idéz föl: „Egy dolgos asszony, aki már legalább száz bőrt készített ki, kiérdemelheti az úgynevezett ’asszonyövet’, amelyet egy klánbeli nagynénjétől vehetett át. Ezt az öt cm széles övet nem lehetett megvásárolni, és magának sem készíthetett ilyet senki. Még két kitüntetést érdemelhetett ki egy nő a törzsünkben: egy karkötőt, ha sülözéssel vagy tollcsévével díszítette fel a tipipalástot, és egy gyűrűt, ha sülözött szalagot készített egy takaróhoz” /Wilson 1987/”. A létmódra, értékrendre, szokásokra, normákra, törzsi vagy klán-szabályokra utaló adat a ruházat, az ékítés, az ajándékozás, a rang, a családi kapcsolatháló, az elismerés, az élethelyzet, a szimbólumok és viselkedési kötelmek világába is bevezet, egyszóval abba, amit ez indián kultúrában az identitás, az önazonosság rejtett nyelvén értelmeztek, s mert ezt önkörükön belül tették, még minden ilyesmi megismerése, értelmezése is kiváltságos helyzetet jellemzett. Szimbolikus tartalmakat sokféle színtéren használtak és őriztek, s akik még ezt a kultúrát élik a sokféle átalakuláson túl is, megőriznek még ma is. A Függelékben összeszedett forrásmutató szerzői betűrendben gyűjti egybe a tárgykör kutatóinak, megjelenítőinek „lelet-anyagát”, avagy hát a lényegi vonásokat csoportok és rokonsági háló, foglalkozások, létmódok, szokáshagyományok, szakrális és viselkedési jellegzetességek, szertartások, életmód-technikák, nézetek, világképek szerint is eltérő szubkultúrák alapján a 18. századtól, melyet a táborhelyek, életfunkciók, önértékelés, versengés, rokonsági háló és szereptulajdonítások után még majdnem negyven oldalnyi Képgaléria követ, eredeti fotókkal, s ezek lelőhelyeivel, készítőikkel, adataival ellátva. Ezt húsz fejezet előzi meg, melyek között a ruharészletek, a vadászat, a bölénytánc, a lovak és lovaskultúra, a fiúgyermemek élete, az asszonyok és lányok, a „szépfiúk és kétlelkűek”, a foglyok, fegyverek, medveemberek, tűz és dohányzás, testfestés, hadiösvény és harci társaságok, kereskedők és portékáik, haditettek megjelenítése szerepel önállóan, nem beszélve a csoportkülönbségek (Feketelábúak, Sájenek, Komancsok, Varjak, Hidatszák, Mandanok, Lakota sziúk) önálló fejezetben megjelenítéséről.

Igen takaros, roppant sok képanyaggal illusztrált album ez, mely Bevezetőjében rá is vezet a dokumentumok, leletanyag, fotótechnikák, ruhakészítés részletei, szimbólumhasználat 17. századtól napjainkig ívelő jellemzői, a nyelvcsaládok, viseletek, fegyverek, lakóterek, térbeli mozgások, szertartások, ételek, kunyhóépítési technikák, hímzések és kézműves eszközök, vadászati módok, kapcsolati kultúrák aprólékos leírása felé.

A kötetet nem elbeszélni, látni kell! Nem volt kitűzött célja, hogy átfogó képet alkosson az összes síksági indián viseletéről, kultúrájáról, históriájáról, néprajzáról. Ami ezeknél is izgalmasabb, az maga az átalakulás-kultúra két-háromszáz éve, misztikuma, valódi- és álromantikája, életvalósága. De tanulságos, sőt élvezhető is a kutatástörténet, a megismerési módok históriája, a feltárás technikái, a néprajzi hitelesség és a képzeleti valóság közötti dinamikák bemutatása is. Érdemes volt kiadni. S nemcsak érdemes, de érdemi is. Ha célja, az „életben tartani a nagybetűs történelmet” (6. old.) csak ennyiben valósult volna meg, már akkor is sikerrel vette a büszkeség, a méltóság, a sors viselésének példázatából vett illusztrációk bemutatását. Ezen a hadiösvényen is csak kevesek járhatnak. Modern indiánként, de az indián modernség kellékeivel és a bölénytáncok szórakoztató, mítosztartósító szándékával egyszerre.

---

[1] Plains Indians. Regalia and Customs. Second Edition, Schiffer Publishing, 2019. A magyar kiadás Számel Judit szerkesztésével, számos szakértő fordításával és a kiadóvezető Dudich Ákos fordító-gondozó-kiadóvezető aktivitásával készült el 2022-ben, Budapesten, 280 színes oldalon.

A. Gergely András legutóbb a Szöveten:

A.Gergely András: Migráns morál, világhíres tudás – avagy Pamuk misztikus hajója