ESSZÉ,  GALÉRIA,  PRÓZAIRODALOM,  VERS

Huszonötök társasága (A Szövet irodalmi összeállítása) (II.)

Handó Péter alkotása

Tisztelt Olvasók! Irodalom- és művészetkedvelők!

Az alábbiakban a Szövet fennállásának egyéves évfordulója alkalmából készült összeállításunkat olvashatják. A szerzők a magazin állandó munkatársai, akik az elmúlt év folyamán a legtöbb alkalommal publikálták alkotásaikat a Szövet feleületein.

Csikai Gábor

Ami nincs

ami nincs az volt talán
a Hold hideg oldalán
langyos porban ballagok
fentről tépett csillagok
álmos szeme néz le rám
míg a Semmi-óceán
lágyan békén átölel
nem engedem már közel
magamhoz a vélt időt
így az élet-délelőtt
szépen lassan eltelik
s még maradnék estelig
hiszen a vad éjjelek
mélyén szívem szédeleg
én meg békét remélek
mert a lét az nem élet
és lenni az nem élni
hát kicsit még zenélni
fogok a csönd asztalán
ami nincs az lesz talán

Handó Péter

palást

Babits Mihály


Nyevo bersh
1918.

Pe mure xovlya, lumaki agoreski gilyi vatyij,
babelesko patoj e luma,
ande ratvali zumi izdral thaj kircil – e dukh!
Kon si andej briga, kon si andej mila nasvalo?
Me som, tu san, ame sam,
jekh si sakon, andej brigako xasaripe,
ande ratvale patosko izdralimo,
cirdas thaj nashas,sar hircura, telaj bare punre, jaj!
Ratvale thaj bi ratvale shura abjon,
ando dugo khandino nuro,
thaj kirlestar phurdel o nasvalipe,
andaj kokalasle dyíza strejno gilyi vorbil,
balvalengo paradichomo puterdyol.

So vorbis, cheri thaj phuv?
So vladis tele,ando daravno nyevo bersh, cheri?
E phuv ashunel thaj shudres krujilpe ande pesko jivend-
apol jekhvar opre trubul te ushtyel, atuchi so phenla
opre boldine veshonge, so phenel zhuvinde zorange,
so penla pe hunade phuva avri barile vadni luludyange,
mija vorbasle jakhenca, – Manusha,
tu matyardo,ratvalo, nasul lilengo,
tyo khelimo andej ratyi xasardoj,
pej malya, chudasa,sar zhanesa,
andej vadne luludyange jakha te dikhes?

(Boldasles o Gusztáv Nagy)

Babits Mihály

Új esztendő
1918.

Idegeimen apokaliptikus
zene tombol, bábeli gyermekágy
a világ, véres lében remeg és
csikorog – ó jaj, ki a kínokban
ki a kínokban vajudó? Én vagyok,
te vagy, mi vagyunk, egy lett mindenki
e kínok apokalipszisában, e
véres ágy vonaglásában, rángunk és
futkosunk, patkánymódra, óriás
talpak alatt, jaj! véres és vértelen
kaszák villódzanak a tetemszagú
légben, és torkon lehel a ragály
csontpalotákból idegen zene szól
viharok paradicsoma kibomlik.

Mit szólsz, ég és föld? Mit rántasz, iszonyú
új esztendőkbe, ég? A föld hallgat és
zordan karikáz sötét telében – de egyszer
ébrednie kell, és akkor mit mond majd
változatlan szép tavaszával, mit mond
feldúlt erdeivel, mit mond eleven
erőivel, mit mond rettenetes
ugarain kisarjadó vadvirágok
ezer beszédes szemeivel – Ember,
te züllött, véres, rossz kártyás, éji veszett
játékodból a réten ocsudva, – hogy fogsz
a vadvirágok szemeibe nézni?

(Lovári nyelven: Nagy Gusztáv fordításában)

Ocsovai Ferenc

Még mélyebbre temetve (I.)

Senki sem számított rá, hogy a foglyok, akik teljesen védtelennek és kifejezetten könnyű prédának tűntek, ilyen ravaszul és váratlanul fognak megszökni. Teljesen biztosak voltak benne az elfogatóparancsot kapó katonák, hogy felkészületlenül éri majd célpontjaikat a támadásuk, de végül ők maguk estek egy ügyes és frappáns színjáték áldozatául. Ráadásul súlyosbította a körülményeket, hogy a kirendelt egységek mindannyian a rettegett Lovasok közé tartoztak, azaz Apocalyptus tábornok elitalakulatának tagjai voltak.

Amikor Morus uniós főkormányzó megtudta beosztottjaitól, hogy a személyesen általa halálraítélt hat állampolgár valahogy kiszabadult még az ítélet végrehajtása előtt, tombolt dühében. Hiszen mire megérkeztek a rossz hírek, időközben már megtörtént a posztumusz-kitüntetések kiosztása és a háborús hősök szimbolikus temetése, akik oly sokat tettek a Föld visszaszerzéséért.

Legalábbis ez volt a propaganda. Azonban a vezetőrétegnek igazság szerint kezdett egyre inkább kellemetlenné válni a néhány volt kutatótiszt a Marsról, és mindent megtettek, hogy szépen, csöndben félreállítsák őket, mielőtt még hazajutnának a gyarmatokra. Mivel karizmájuk és népszerűségük megkérdőjelezhetetlen volt és igen sokat tettek az ellenség legyőzéséért, végzetes veszélybe kerültek volna az elit tagjai, ha bűneikről és a háború valódi természetéről kiderülne az igazság.

A NEU-nak, vagyis a Naprendszerbéli Emberállamok Uniójának gyarmatai már eleve súlyos válságban voltak és a szétesés szélére sodródtak. A költséges és kimerítő hadjárat, amelyet a hüllőszerű szoddonok és rovarszabású, garlamánnak nevezett vadállataik ellen viseltek, gyarapította ugyan nem egy mágnás és politikus vagyonát, mégis alapjaiban rengette meg a Titán, az Európa és a Mars lakosságának jövőjét.

A nép eredményeket akart, és az ígérgetés már nem volt elég: ezért a kifogások mellett fontos volt a kellő heroikus mítoszokat megalkotni a propagandában és elcsatornázni a társadalom figyelmét. Morus a nyílt egyeduralom bevezetését fontolgatta, mert úgy gondolta, egy erős vezető, akire felnéznek végre az emberek, és aki rendet rak majd az általuk gyűlölt oligarchák között, megoldhatja a problémát. Azt már nem kell tudniuk az embereknek, hogy ez a vezető maga is csak egy korrupt rendszer bábja és alkatrésze lesz majd.

A beteges, paranoiás félelem azonban attól, hogy lerándul a lepel a vezetőség hazugságairól és piszkos üzelmeiről, annyira nyomasztotta az egykori szenátort, hogy azonnal megparancsolta a rettegett Agnus Apocalyptusnak a szökevények felkutatását. A Lovasok és a kormányzathoz feltétlenül lojális honvédek, az úgynevezett gyarmatőrök minden egysége szinte azonnal a hat dezertőr keresésére indult. A küzdelem egyenlőtlennek, a túlélés reménytelennek látszott.

A hat menekülőnek nem sok esélye volt arra, hogy biztonságban és titokban hazatérjenek, vagy, hogy eljuttassák üzenetüket a rendszer által becsapott milliókhoz. Ennek ellenére tudták, hogy még ha nincs hova menniük, még ha el is némították a hangjukat, a NEU kormánya akkor sem fogja hagyni, hogy elmeneküljenek, és a zsarnoki rendszernek addig nem lesz nyugta, amíg ők életben vannak. Így is már a csodával volt határos, hogy kikerültek a Lovasok karmai közül egy darabban, ami nem sikerülhetett volna Concordia és Grotius bravúros terve nélkül. Amikor már tudtak ugyanis a katonák közeledtéről, elrejtettek néhány szoddonoktól zsákmányolt kvantumpisztolyt, amelyet elfogóik műszerei képtelenek voltak észrevenni.

Amikor Grotius, aki maga is hivatásos katona volt, látszólag ellenállt és dulakodásba kezdett, valójában csak magára akarta vonni ellenfeleik figyelmét, amíg Paracelsus, Cartesius és Columbus között Concordia szétosztott hármat az említett csúcstechnológiás fegyverek közül. Meg akarták róla ugyanis győzni üldözőiket, hogy minden az ő terveik szerint halad, ám a kellő pillanatban, amikor már a fogolyszállítón voltak, a letartóztatott veteránok fogvatartóikra rontottak, végeztek velük, majd átvették az irányítást a hajó fölött. Eddig a pillanatig, bár rengeteg idegen lényt pusztítottak el, sohasem kellett még embert ölniük. Szokatlan és szomorúan nyomasztó érzés volt, ami legtöbbjüket még jó ideig kísértette, ám teljesen sohasem tudták elfelejteni a rémes emléket.

Azt sem tudták, hogy a bosszúvágy vezette-e őket jobban (amit főleg Columbus és Grotius hangoztatott), vagy esetleg az a legfőbb erkölcsi parancs, hogy fel kell tárniuk az igazságot honfitársaik előtt, ami mellett az ifjú Kantus állt ki elsősorban; a többiek azonban a hadpszichológus és katonai terapeuta Cartesiusszal az élen inkább annak voltak hívei, hogy pusztán a túlélési ösztön vezérelte őket. Akárhogy is volt, a legfőbb számukra az volt, hogy kívülkerüljenek a NEU-hadsereg radarjain és hatótávolságán, mert egyelőre senkiben sem bízhattak.

Tudták azonban, hogy a Földtől kifelé haladva a Naprendszerben, egészen a Szaturnuszig uniós közigazgatás alá tartozik minden gyarmatváros és emberlakta égitest, ezért egyetlen esélyük az volt, ha a Nap felé menekültek. Világos volt azonban, hogy sem a Merkúr, sem a Vénusz tűzforró légköre és felszíne nem alkalmas arra, hogy ott telepedjenek le, de ha nem cselekednek időben, a készleteik viszont hamarosan kifogynak. Kisebb összezördülés támadt a felek között, mi legyen a megoldás, de egy váratlan baleset megoldotta a kérdést.

A fedélzeti számítógép ugyanis üzemzavart jelzett, ami valószínűleg a napszeleknek, vagy valamiféle mágneses sugárzásnak volt köszönhető, amelyek erőteljesen befolyásolták a nem éppen ilyen típusú űrutazásra tervezett hajót. Eleinte mindenki pánikba esett, Paracelsus és Grotius azonban megpróbálták valahogy visszaszerezni a hajó fölött az uralmat, még akkor is, amikor az egyre reménytelenebbül sodródott a Vénusz felé annak gravitációs mezejébe kerülve.

Úgy tűnt, elérkezett a vég mindannyiuk számára; de ami még fontosabb volt, az az, hogy ha nem fedik fel az igazságot, valószínűleg az emberi kolóniák sorsa is hamarosan megpecsételődik majd. A hajó külső héja füstölni és szikrázni kezdett, ahogy beléptek a bolygó atmoszférájába. Narancssárgás, zavaros köd- és felhőréteget láttak maguk körül az utasok, és tudták, hogy a hajó hamarosan darabjaira bomlik és hamuvá ég a levegőben, mielőtt földet érhetne. A nyomás elviselhetetlenné vált a repülő belsejében, és az utasoknak már gondolkodni sem volt ideje. Mindannyian eszméletük vesztették, és tehetetlenül száguldottak biztos pusztulásuk felé.

Paracelsus és Concordia még mindig egymást ölelték, amikor magukhoz tértek, és látták, hogy az összekucorodva a padlón fekvő Kantus és a végsőkig a parancsnoki hídon helytálló Grotius is ugyanígy ébredezni kezd. A kisebb zúzódásokat leszámítva semmi bajuk nem esett, ami azért volt érthetetlen, mert a Vénusz halálos hőmérsékletű és összetételű légköre, valamint a becsapódás ereje külön-külön is el kellett volna, hogy pusztítsa őket. Éppen ahogy Morus és tábornoka tettek volna hasonlóképpen velük.

Hamarosan meg kellett azonban állapítaniuk a hajótörötteknek, hogy furcsa módon mindaz, amit a tudomány állított eddig a bolygóról, tévedéseken alapszik; csak úgy, mint évszázadokkal azelőtt, amikor a XX. és a XXIII. század között még azt hitték, nem lehetséges az űrbe való kirajzás, és a Föld az egyetlen esélyük az életre. Amikor Columbus a szétrombolt és háború által széjjellőtt őshazára, majd a NEU életképtelen városállamaira gondolt, néha hajlott arra, hogy egyetértsen ezekkel az elődeivel. A terraformálás viszont, amit a NEU kormánya oly sokszor hangoztatott, még mindig fantazmagória volt, noha ennek ellentmondásait jeles kutatók már a XI. és XII. században is megannyi ízben kifejtették.

Nagyon is úgy tűnt, hogy a bolygó légköre az ember számára belélegezhető és teljesen elfogadható, miközben az újonnan érkezettek a Vénusz halványrózsaszín ege alatt látták, hogy gombákhoz hasonló fák és különös, ismeretlen eredetű gyümölcsök tenyésznek mindenütt a sárgászöld fűvel borított réteken. Noha nem éppen olyanok voltak az élőlények, mint a Földön, a körülmények nagyon is hasonlóak voltak, és a műszerekkel való elemzés után (amit Paracelsus végzett) kiderült, hogy az ember számára is fogyasztható és kifejezetten tápláló sok termény, amely a bolygón megtalálható. Ugyanez vonatkozott az állatokra is, amelyek közül hamarosan néhány kistestű, emlősökre és madarakra emlékeztető példányt el is tudtak ejteni. Habár a gépet nem sikerült megjavítani és kapcsolatot sem tudtak senkivel létesíteni, földi paradicsomnak tűnt a világ, és az ölükbe hullott a szerencse.

(Folytatjuk)

Varjú Zoltán

„ …a költészet! olyan épület,

Mely nyitva van boldog-boldogtalannak,

Mindenkinek, ki imádkozni vágy,

Szóval: szentegyház, ahová belépni

Bocskorban sőt mezítláb is szabad. „

(Petőfi Sándor)

80 ÉS A 20

Nyolcvan a húsz,

Ha a hatalom árnyéka

Fogva tart és a túsz,

Te vagy, aki önmagad

Adod. Ha hagyod,

Kukában végzed,

Míg a véred ontod,

Digitális létbe zárnak,

Elítélnek, megaláznak,

És a láznak nyoma

Vész. De semmi vész,

Eltelik újabb ötven év,

Elmúlnak a múló

Izmusok, és a sokkoló

Rigmusok, feledésbe

Vésznek. A viszkető

Tenyérnek, semmi sem

Jut, csupán a közhely,

Némi közröhej, ami

Közhelyes giccseket

Ont magából, undorodva

Önmagától, amiért

Hagyta megvenni

Magát. Érzi a bűn

Szagát, ahogy körbe-

Lengi otthonát; a pénz,

A díj, az elismerés,

A vállon veregetés, és…

És a mindenkivel

Megalkuvás, a cinkos

Néma hallgatás, amely,

Ma sokakat mélyre ás.

Akárcsak a kényelem,

Meg az egzisztenciális

Félelem, és kart, karba

Öltve, az elfogult vélelem,

Ami mára lételemmé

Vált. Az igazság, meg

Hiába ordít, ha érte

Senki sem kiált, hogy

A művészet ott a túsz,

Ahol a „kánonista”

Szerint, 80 toll ma kuka,

Míg a kánoné a 20.

Nagy Csaba

Penész

egy bölcs tanítja –
hogy dobd vissza kenyérrel,
s mi, ha penészes?

A.Gergely András

Széthúzás helyett a közös erő

/Rendhagyó kisebbségi mustra, avagy Öllös László identitás-alakzatáról/

A Szövet önjellemző-önbemutató kulcsmondatai: „Az irodalom hálózatos szövevény. Nem önmagában áll. A diskurzus szerteágazó.  A Szövet ennek a sokféleségnek szeretne érvényesülési teret nyújtani: törekvések, beszédmódok, nyelvek, kultúrák és művészetek sokféleségének…”

Írásom most egy másik spektrum, de rokon terület megidézésével egy tágabb „szövegkörnyezetre” reflektálna a sokféleség jogos igényére. Elmaradásunk van ebben, ritkábban élünk a rövid, (rá)ébresztő, serkentő javaslatokkal, melyek szomszédsági vagy a messzi társ-lapjainkat hoznák képernyőnkre. Holott rengeteg forrás van, már eligazodni sem lehet köztük! És sok jó, sok izgalmas, ráébredésre késztető folyóirat virul a világhálón, érdemes olykor valamelyiket a másságra is nyitott Olvasó figyelme elé citálni.

Alább egy kísérlet ez. A szlovákiai és kisebbségi térben egyik legkitartóbb és legszínvonalasabb tudományos folyóirat legutóbbi számát választottam. Saját hangja szerint: „A Fórum Társadalomtudományi Szemle az egyetlen magyar nyelvű társadalomtudományi folyóirat Szlovákiában. Eredendően a kisebbségi társadalomtudományi kérdésekkel foglalkozik, ennek témakörében nyelvi, történeti, etnológiai, folklorisztikai, szociológiai, demográfiai és politológiai kutatásokat végez…”. Nos igen, az idei 3. szám a 23. évfolyam része, s maga a tartalomjegyzék is tükrözi a témakörök sokféleségét.[i] Szó esik a Tanulmányok között a „Dunai határ” létrehozásának történetében vállalt két közép-európai geográfus életútjának párhuzamairól és különbségeiről (Farkas György), a Jászi-féle nemzetiségi minisztérium vesztes háború után megszülető első magyar népköztársasági Károlyi-kormányának az ország integritásának és függetlenségének biztosításával összefüggő „önrendelkezési eszményét” és a népszavazás jogának kérdésében rejlő magyar értelmezésű „korlátozott nemzetiségi önrendelkezés” témaköréről (Sztancs Gábor), az államfordulat néhány aspektusáról érsekújvári helytörténészek szemszögéből (Bencze Dávid), az 1939-es választójogi törvényről a Magyar Szent Koronához visszacsatolt felvidéki területek és a visszatért kárpátaljai területen zajló országgyűlési képviselőválasztásról (Godzsák Attila), a zsidó kisebbség helyzetéről az 1. Csehszlovák Köztársaság szlovák területén (Miriam Mlyneková), Nepomuki Szent János szlovákiai köztéri plasztikáinak cseh változásait tükröző kérdéseiről (Liszka József), a bécsi döntéstől az 1939. májusi választásokig a magyar hadsereg visszafoglalta szlovákiai, kárpátaljai területek mögötti belpolitikai fejleményekről (Varga G. Lajos), valamint a szintó cigányok társadalmi és nyelvi azonosításában használt írott források és közösségi gyakorlatok különbségeit (Baló András Márton és Rosenberg Mátyás) tárgyaló dolgozatok olvashatók – de mindezek a felvidéki és magyar átkötések mellett szlovák, kárpátaljai, európai reflexiókat is magukba foglaló témakörökké lettek. Liszka József arra kérdez rá Hunčík Péter hetvenedik születésnapja ürügyén fogant gondolattöredékeiben, hogy a szlovákiai magyarságért roppant sokat tevő személyiség vajon eszünkbe juttatja-e a kisebbségi érzékenység felettébb szükséges mértékét és gyakorlatait (Köszöntő rovat), Csanda Gábor nekrológgal tiszteleg Fónod Zoltán (1930–2021) előtt, s a Könyvek rovatban is Séta Gömörben című útikalauz, kommentált fotóalbum és élénk színekben tobzódó kisenciklopédia a történelmi Gömör vármegye regionális kulturális emlékeit járja be (Csehy Zoltán), az Osztrák–Magyar Monarchia és a történelmi Magyarország összeomlása utáni konfliktusok és megoldási kísérletek tárgyú kötetről esik szó (Bodnár Krisztián), a Rendi országgyűlés – polgári parlament. Érdekképviselet és törvényhozás Magyarországon a 15. századtól 1918-ig című monográfia ismertetője is helyet kap (Bodnár Krisztián), majd az Örmény városépítészet Erdélyben című könyv következik (Czinege Noémi írása). Már rálátásként is eredendően közép- és kelet-európai témakörök, századfordulós időközben, de méltó történeti visszatekintésekkel. Ám mindezek mint témakörök folyamatosan kontrasztba, párhuzamba, összehasonlító szempontrendszerbe kerülnek a nyugati, a teljes európai tudásokkal és felismerésekkel, korábbiakkal és maiakkal, nemzetállamisággal és kisebbségeikkel. S nem mert kiemelést érdemelne, de mert ebben a közegben kapott helyet saját írásom is, alább ezt fogom beemelni ide, annak bizonyságául, miképpen lehet a kisebbségiséget az európaisággal nem összekeverni, de nem is makacsul szétválasztani, meg aztán nem felbecsülni, de értékén mérni, s mindezek köré hogyan érdemes európai „körítést” rakni, melynek érvényessége bárki olvasó számára is világossá lesz a könyv olvastán. Itt tehát a „sajtószemle” rendhagyó verziójaként a Fórum hasábjain megjelent recenzióm következik, melynek helyét a fennebbi lajstrommal talán megfelelően kijelöltem, olvasását pedig tisztelettel hagyom a megtisztelő Érdeklődőkre…

Öllös László: Európai identitás

Van-e „lelke” annak, amit Európának hívunk? S van-e belevaló legitim örökség, racionális identitás ott, ahol a lemaradások és partnerségek, elfogadások és kompromisszumok a nagy kísértések és nemzetállami kiegyezések közepette keresik önnön kiteljesülésüket…? Mi töltötte ki és mi helyett kellene valami mással töltekeznie annak, amit egy komplexebb identitás-állapotként tudnánk értékelni?

Öllös László Európai identitás-könyve a szerzői bevezető szerint is kísérlet.[ii] Ha úgy jobban hangzik: a nemzetállami korszak(ok) ellentmondásait meg esélyeit elemzi, s nem akárhonnan nézve, hanem az államszerveződés esélyeitől, megvalósulásaitól, ellentmondásaiból fakadó működésmódjaitól meghatározott entitások formájában. Alapszempontja viszont nem az, hogy méltánytalan küzdelem kell meghatározza ez államszerveződési modellt, hanem olyan kölcsönös átvételi, példakövetési eljárás inkább, mely a széthúzás helyett a közös erőt, a kulturális örökségben az innovatív megoldások új céljait tekinti meghatározónak. Ehhez a kulturális „összkínálathoz” azonban szükséges az is, hogy az európai nemzetek is önmaguk erőiből merítsenek a közöshöz, kulturális örökségként kezeljék a fejlődés reményeit egy újabb korszakban, amikor nem a saját állam méretnövekedése marad meghatározó, hanem a fejlődés újabb hatékonysági fordulata. Mert ami „Európa lelkeként” meghatározza esélyeit is, az a térség, Európa kultúrája – s ennek érdemi, „nemzeti történelmi” összefüggései generálják azt a kulturális állapotot, mely egyre inkább hiányérzetként, válságjelenségként formálja a „racionális örökség” perspektíváit, segíti vagy nehezíti az uniós döntéshozatali, legitimitási, alkotmányossági és versenyképességi sanszait (17-29. old.). Egyszóval Öllös „megpróbálja összerakni azokat az elemeket, valamint módszertani szempontokat, amelyek segítségével kifejleszthető egy új európai identitás. Olyan, amelyre épülve megszülethet az európai polgári társadalom és politikai közösség. Azaz létrejöhet az európai nép” (13.).

A szerzői vállalás hatalmas. A kötet nyolc fejezete lényegében „lefedi” a kulcsfontosságú szempontok meghatározó momentumait: alkotmányos örökség, rendszerproblémák, nemzeti ideológiák és konfliktusok, agresszivitás, félelmek, ideológiai gőzerő, térségi-regionális kivagyiságok, középkori hagyomány és politikai nemzet, sorsközösség és legitimitásválság, emberi élet, fejlődés, gazdasági és politikai rend, piackényszerek, az értékrend mint jog, a politikai kihívások fejlődéskérdései. Mindezek részint önálló fejezetek, részint az egymásra épített jelentés-elemek a válságjelek elkerülési útvonalai felé késztetik a megújulást. Erre pedig azért van szükség, mert maga Európa is úgy marad el a globális versenyben, hogy megújulásának feltételei között az elavult adminisztráció és bezápult jövőtervezés új serkentései válnak a siker vagy a túlélés feltételévé. Erre ha Európa nem lesz képes, „elmaradása folytatódni fog, mások egyre több területen előzik meg, annak gazdasági, politikai és össztársadalmi következményeivel együtt. A kötet a felvilágosodás másik hibáját is el szeretné kerülni. Nem kívánja egyetlen eszmeáramlathoz kötődve megalkotni az emberek Európa-képét. Európát a különféle értékek együttesének tekinti. Emiatt az elképzelésben a politikai pluralizmus értékrendjeinek kell teret kapniuk. Munkánk nem elmosni akarja az egyes politikai eszmeáramlatok közti különbségeket, nem is kívánja relativizálni értékeiket. Ám arra sem törekszik, hogy egyiküket nevezze az európai jövő letéteményének. Európa eddigi politikai történetét közösen alakították, és jövőjét is együtt fogják. Nem szabad elkövetni a felvilágosodás azon tévedését, hogy az ideológiák kölcsönösen megpróbálták kirekeszteni egymást az értékrendileg elfogadhatók köréből, és csak kényszerből működtek együtt a másikkal. Ugyanakkor nemcsak a kompromisszumaiknak, majd kombinációiknak kell helyet találniuk az új identitás keretein belül, hanem több egymásétól eltérő alapértéküknek is”.

Öllös úgy véli, a reneszánsz szkepticizmus hatása a modern emberképre egyben a jobbá válás alapja, de alapvető javaslata egy olyan komplex identitás kialakítása, amely „a mostaniban világban gyökerezik, csakhogy számos új megoldással és összetevővel próbálja felváltani annak belső gyengéit és ellentmondásait”. Projektjében összekapcsolni igyekszik „az eddig egymástól kulturálisan nagymértékben elválasztott európaiakat, és mobilizálni azt a teremtő szellemi képességet, amely kultúrájukban évszázadokon keresztül rejtőzött, s most is életre hívható”. Koncepciója az európai problémák sorában a populációs hanyatlást nevezi meg, valamint ennek értékrendre gyakorolt hatását, mivel „nélküle ugyanis élvonalbeli pozíciójának visszaszerzését a globális versenyben illuzórikusnak tartja”. miközben valójában ez lenne a siker esélye, bármely bukásokon és válságokon keresztül is. Ezért van szükség a komplex identitásformák kialakítására, melynek fundamentuma az egyensúly megőrzése – mely éppen napjainkban látható megbomlott változatában. S hogy ne így maradjon, „olyan alkotmányos egyetértést szeretne kialakítani, amely egyszerre gyökerezik a racionális megfontolásban és az érzelemvilágban, a modernizációs szándékban és a hagyományokban, az európai összetartozásban és a nemzeti sajátosságokban. A koncepció az európai versenyképesség kulturális forrásait is megvizsgálja az új identitás sajátosságaira építve. Az elképzelés a nemzeti identitásokon túllépni nem akar, azokat maga mögött hagyni, eltörölni, feloldani nem kívánja, hanem megkísérli összekapcsolni őket. Azaz épít reájuk, segítve fejlődésüket. És nemcsak az egyes nemzeti kultúrák legértékesebbnek tartott, racionálisnak nevezhető elemeit akarja egybefogni, hanem érzelmi összetevőiket is szeretné összefonni. Az európaiakat nemcsak eszmei meggyőződésüknek, kalkulált érdekeiknek, hanem szívüknek is össze kell kötnie egymással. Erre a kötet szerint kulturális örökségük újféle szemléletmódja és megélése képessé teheti őket”.

Az Előszóban ekképpen taglalt gondolatmenet (kissé tartalmilag is rövidítve) arra a kivallott elképzelésre, mondhatnám ideára épül, hogy nem elsősorban európaiak és másodsorban nemzetiek hierarchiájában zajló összhang-keresésről van itt szó, sőt ennek fordítottjáról (elsősorban nemzeti, másodikban európai) sem – hanem „az ember egyszerre és együtt lehet európai, és nemzete tagja” (15.).

Nyilvánvalóan érdemes jelezni, hogy a 240 oldalas kötetből (akár meghatározó) néhány koncepcionális kulcsmondat kiemelése – még ha a Szerző saját összegző körvonalai is ezek – nemigen kínálkozik vitairat alapjának. Ehhez igen részletes, szinte fejezetenkénti lapozás kéne, megtorpanások pillanatában rögvest megfogalmazott kulcsmondatokkal és kritikai alátámasztásokkal. Ezek hiányában csakis arra építhetek, amire a szerzői koncepció is épül. Röviden: az identitás hányadosainak részletes szemlézésére.

Nem mintha ehhez én többet értenék Budapestről, mint saját környezeti és kulturális-kisebbségi identitásával együtt Öllös maga. A kötet Európa és az identitások sokfélesége „köré” építve teljességgel betölti funkcióját. Leír, jellemez, összegez, kritikai alapot nevez meg, esetleges és össze is függő momentumokból megkonstruálja mondanivalója egy innovatív teremtményét. Kifejt, árnyal, összehasonlít, épít, tervez, ellenpontoz, felülír, másként értelmez, merészen következtet. S jól teszi. Ám a sorok nyomán kiderül az is, nincs vaskos szakirodalmi melléklete; akit felhasznál, arra utal (Giddens, Habermas, Wallerstein, Balibar, Jan Keller, Bernard Yack, stb.), amúgy pedig gondolatmenetet épít egy vagy több másikra, érzékenyen körülmozogva, lefuttatva, mintegy az európai klasszikus esszéírás szabályai szerint. Tehát esszé. Merész, elgondolkodtató, stimuláló. Ugyanakkor a megadott források, a kevés (de lényeges) válogatott szakirodalom állapota és mennyisége is azt jelzi: tematikát választott, szinte archaikusat, s ma már vagy még prófétikusat is. De a saját árnyalataitól eltérő további tónusokra mintha nem mutatkozna nyitottnak.

Csak egyetlen példát erre. Azt írja: „Amennyiben a beköltözködők átveszik a mostani Európa családfelfogását, akkor fokozatosan ők is elfogynak. Így a bevándorlók újabb és újabb hullámára volna szükség. Közben persze, immár történetileg alátámasztva, annak elfogadására, hogy az európai kultúra mai formájában az elfogyás, a kihalás kultúrája. Ha mások átveszik, akkor ők is egyre kevesebben és kevesebben lesznek. Ennek elfogadásához egy fontos dolgot mindenképpen kínálnia kell Európának ma is: a legjobb életet a világon. És ehhez persze megingathatatlan erőt és hatalmat. Ha azonban Európa nem képes a világ élére törni, sőt elmaradását sem sikerül megállítania, akkor még ezt sem ígérheti hihetően. Amennyiben pedig a tényleges választási lehetőség a kétféle lemaradás közt van, és az egyik a nemzeti kultúra eltűnésével is jár, akkor feltételezhetően sokan, nagyon sokan döntenek úgy, hogy inkább a régi nemzeti értékekhez érdemes visszatérni” (196.).

Mármost a hipotézisből induló feltételezés lehet tiszta és nemes, de éppúgy hamis is. Milyen beköltözők, hol, miért és mi végre veszik (ha veszik) át az európai családfelfogást? Van egyáltalán „európai” (déli, keleti, északi, nyugati?) családfelfogás? S ha ebbe afrikai is belejátszik, meg migráns orosz-ukrán-török-lengyel is, akkor az még (vagy másabb) családfelfogás? És lehet-e egységes ez, vagy kisebbségi kultúránként más és más? Meg aztán miért is vennék át: alkalmazkodás okán, vagy mert méltányosabb, vagy mert tervezett, vagy mert „modernebb”? Az európai kultúrához soroljuk akkor a macedónt, a görögöt, a lengyelt, a litvánt, a romungro cigányt, a már asszimilálódott zsidót is? Ezek is a kihalás kultúrájának részei lennének? És ha „egy fontos dolgot mindenképpen kínálnia kell Európának ma is: a legjobb életet a világon…” – de ezt mégsem tudná egységesen kínálni, akkor vége az európaiságnak? Amelyről mellesleg mintegy tételezi, hogy van, s jószerével „egységesként” van, miközben évszázadok és évezredek értelmezései is mutatták, hogy egységesen semmi sincs…, sőt Európa mint önmaga ideálképe is vegyesen áll más kultúrkörök eszméiből, gyakorlatából, örökségéből, hagyatékából, pusztuló vagy serkentő kölcsönhatásaiból…?

Kérdéseimmel szívesen körülfonnám Öllös szavait, hipotézisét, egész konstrukcióját. De ha azt állítanám, hogy esszé-szerű közelítésmódjában a kerekre formált állítások, tompára alakított kérdések, ideálisra konstruált verziók valaminő jobbféle európaiságra késztetést szolgálnának, hát ellenkezésnek tetsző közelítésmódom nem lenne-e ugyanolyan elnagyoltan általános vagy igézetesen komplex, vagy (ami még rosszabb) egyenesen Európa-ellenes papramorgás…? Valóban, ideál nélkül nehéz jobbat képzelni, mint amilyen amúgy is van. De a konstruált verzió szolgálja-e Európa önmeghatározását, vagy inkább új elemekkel erősítené meg a már korántsem acélos identitást? Öllös mintha meghaladhatónak látná a megosztottságot, kívánalomnak gondolná a felvilágosodásra következő újabb emberképek megalkotását, a modernizáció gépezetének szabályozhatóságát, a kölcsönös függések rendszereinek egész bonyodalmasságát. Mintha szándékkal állítaná szembe keletet a nyugattal, politikát a hagyománnyal, elmaradottságot a piaci fejlesztési érdekekkel, modernizációt az egypólusúnak vágyott világ helyetti multipoláris világgal. Miközben ezek egy helyen is vegyesen vannak jelen, egy „nemzeti” kultúrában is több-nemzeti entitással bírnak, és sokféleségük is több más függésrendnek alárendeltek – Öllös mintha Európa osztottságának meghaladásaként úgy képzelné: a fenekedő európaiságot a harmonizálható európaiság váltja majd föl, belátásokkal és kompromisszumokkal, összhangokkal és kiegyezés-képességekkel… De vajon miért is lenne a jövendő harmónia karakteresebb, mint volt valamikor, az ember békésebb, mint szolidáris mivolta egykor talán megkívánta, vagy egy állam kevésbé nemzetcentrikus, mint amit Európa még meg is kívánna, mielőtt egységessé festené valóban azt a kapcsolathálót, melyet nemzetközi politikák és érdekek oly sokféle egyéb okból megosztottnak és reménytelennek mutatnak…?

„Eközben pedig megjelenik az elmaradást leplező fejlettségpropaganda. Nyugat-Európában ennek bizonyára nagyobb lesz a jelentősége, mint a kontinens középső részen, hiszen ott a legfejlettebb terület élménye meghatározó politikai és kulturális hagyomány. Ezzel szemben kell leplezni és elfogadtatni a lemaradást okozó tényezőket. A modernizáció eszméjére épülő eszmeáramlatok súlyos értékrendi válságba kerülnének. Az az állapot ugyanis, amit ma hirdetnek, a fokozatos elmaradás állapota. Itt volna az ideje, hogy a Nyugat a jelenlegi helyzetében érdektelenség és lenézés helyett alaposabban megismerkedjen azzal, amit közép-európaiságnak szokás nevezni. Főként a felzárkózás újabb és újabb kísérleteinek, valamint az utánuk ismétlődő sikertelenség kombinációjával. A tanulás és a maguk kultúrájába illesztés eredményeivel és eredménytelenségeivel” (234.).

Az elmaradás és a retardáltságot „felülről-kívülről” interpretáló fejlettségi kérdések amúgy nem maiak. Még Európa fogalma sem létezett, mikor már a „mások” elleni megkülönböztetés-játszmák szétszabdalták azt is, ami Afrikából vagy az orosz sztyeppék felől nézve egységesnek tetszett talán. A „fokozatos elmaradás” állapotát pedig évezrede felhasználja az éppen nyerésre álló hatalom – mindenhol és mindenkor, éppen azok ellen, akik hagyományosan az elmaradottság bűvkörében élnek. S ha „megrendeljük”, elvárjuk is a nyugati Európa érdektelenségének és a nyitottság politikája érvényesülésének rugalmasabb kezelését – ezt vajon ki érdekében tennénk? A „közép-európaisággal” ismerkedés pedig nem „A Nyugat” feladata, hanem épp annyira a közép- vagy kelet-európai entitásoké is. Hát ismerjük-e magunkat? Egymást? S ebből akkor mit kellene megismernie, respektálnia „a nyugatnak”, s melyik nyugatnak? Annak a Londonnak, ahol nagyvárosnyi lengyel él? Annak a Párizsnak, ahol megyényi kelet-európai cigány él? Annak a Madridnak, ahol tartomány-méretű román migráns él? Vagy annak a Berlinnek, ahol újratelepült a zsidónegyed orosz emigránsokból? S hát akkor ezek mind csupán a „migrációs kérdésként” kezelendő értelmezési körbe tartoznak? S ha Máltán több a gazdag orosz, mint a helyi lakos, akkor kinek kell megismernie kit…?

Öllös kötete kísérlet, melyben új identitásformára fókuszál, miközben folyton-folyvást veszítjük el vagy alakítjuk át meglévő identitásainkat is. Ez is, mint a könyv egésze „Egy Európa jövőjét alapjaiban érintő vita része, remélve, hogy hozzájárul a mostani válsághoz közelítő problémaegyüttes megoldásához” (13-16.) – írja a könyv egészét körvonalazó előszóban. Arról ugyan nem ír, maga a vita az EU-identitásról már része-e az új identitásnak, de az elvitathatatlan, hogy vita nélkül még idáig sem jutnánk a tolerancia, a partnerség, a befogadás és elfogadás bevált elveinek gyakorlása terén sem.

Kérdéseim álkérdések, persze. Nem annyira akadékoskodó kedvemet mutatják, hanem sokkal inkább Öllös kötetének (és magának az európai identitásnak) gazdag, rétegzett problematikus kérdésköreit. De mert identitásról, kölcsönös eszmélkedésről, abba sem maradó kölcsönhatásokról van szó, e kérdéskörök a megválaszolhatóság csábításával és az újrakérdezés megokoltságával gazdagok. Sőt, azok is maradnak. Legalább lesz még miről írjunk újabb és újabb felvilágosodások még újabb teóriáinak híveként.


[i] A kimerítőbb tájékozódáshoz: a folyóirat aktuális száma is megtekinthető ITT: https://forumszemle.eu/

[ii] Fórum Kisebbségkutató Intézet. Somorja, 2019. 240 oldal

Lencsés Károly

Ha nem leszek

Sohasem lehetek magányos
A félelem miatt
attól tartok végleg kiürülök
és akkor nem lesz, ami a koszlott hetekből engem
kiragadna
Az a könnyed lég, amelyet most még magamba tartok, amelyet belélegzek,
a lelkemen át jut hozzám láthatatlan csatornákon,
nem látványos, és áporodott íze van a számnak tőle
Ha eltűnik az íz eltűnök a hullámok szivárvány tetejéről
Mert ott a színes varr az égen, ott a jel, ahol nap süt és víz ragyog
A hetek annyira szürkék és nagyok
Millió apró darabra szabdalódok, hogy egyszer tényleg elhiszed,
kódra leltél valami pokoli összeesküvésben
Eltűnik belőlem az ember
S nem leszek csak egy csepp tenger
Míg most írva AZ Egy Csepp vagyok, ha csak eszkábált tutajon is, de
görcsösen kapaszkodok
Írva élek örök percet
Rácsatlakozom a létre
Belépek hozzád átlépek időt s teret
Ha ez megszűnik?
A tengerbe hullok, felolvadva benne
…a lelkem soha sem szabadulhat…
többé már nem, nem mutathatsz rám!
Hogy Ő!
Igen Ő az!

Holczer Dávid

Résnyire

egyéves a Szövet

Résnyire nyitott ablak. Meglesik.
Ezért kelt fel nyugalmából;
hajába túr és oldalra dönti fejét,
összezavarja az itt-és-most
huzatosra tépett könnyelműségét.

Nyughatatlan matat és kotorászik.
Erre vár mióta először álmodott.

Kalász István

L. emlékére
Ebbe a szürke automatába befizetek
hogy tejtelenül cukortalanul
essen elém a kávé – de ha a költészetben
azt mondom a koszoltszürke felhők
a gyerekkorba mennek vagy dzsinnes üvegből
lehet remélni szellemet vagy a félszemű
macska a hátsó kertből hoz egeret
és a kávégép oldala horpadt… -
akkor arról beszélek hogy L. kollégám
állt itt Ő tejjel-cukorral-ért fizetett és
ha a gép nem adott rávágott néha
aztán
egy hete autóba ült ment a szülői házhoz
állt nézte a felhőket a hátsó kertben majd
az élet helyett vette a kötelet –
a szürke automata meg áll itt mintha mi sem
történt volna én tovább fizetek cukortalanra
és gyenge kézzel tartom azt ami éget azt amit
még nem értek.