PRÓZAIRODALOM,  VERS

Huszonötök társasága (A Szövet irodalmi összeállítása) (III.)

Tisztelt Olvasók! Irodalom- és művészetkedvelők!

Az alábbiakban a Szövet fennállásának egyéves évfordulója alkalmából készült összeállításunkat olvashatják. A szerzők a magazin állandó munkatársai, akik az elmúlt év folyamán a legtöbb alkalommal publikálták alkotásaikat a Szövet feleületein.

Maros Márk

Anyagbevándorló

Anyagbevándorló,
világra taszítva,
kezetlen markold
ma szívedet.

Egy helyedért vagy
helytelenül,

és érte lélegzel,
míg fojtogat.

Anyagbevándorló,
kit szorosan
kötöz a hiány,
játszd el
a felejtéstudást:

életed ébrenlétté
hevített álom
valóságszínpadon.

Lövei Sándor

Sós vér

Sós a véred,
mint a fáknak,
rekedt szavad
magasra tart
visszhangja van
mint a lomb-susogásnak.
Földben telelsz, mint a fák,
gyűlik benned is az évelő világ,
belül kormosodsz,
kátrányos szaga van a húsodnak,
a barátok sorban elhagynak
Egyedül állsz,
javíthatatlan szélfogó
útkaparóknak is útban,
sárból kifordultan
Sós véred megsebzi a földet
kicserzi a rögöket,
fehérre festi a leveleket.
Körülötted minden érzi
szívós vagy
hosszú életű leszel
pedig semmit nem teszel
csak állsz
ott ahol már kikopott minden
várod a holnapot
Várod, hogy elmúljanak rólad az
évszakok,
egy névtelen nyár nyugtassa meg
korhadó szívedet,
s akkor ne legyen se meleg se hideg,
csak száraz szellő folyama,
amiben sós véred messzire úszhatna.

Tóth Olivér

Úrvacsora

A gyermeket akit világra hoztál ne hagyd magára
édenkertednek tövistől feslett édes őszi tulipánja
hagymáitól szakadt sáros könyörgő inkubátorába

a gyermeket aki vérből víz alá merített markodat
titkolta áldást kért rád megvetve házi rontásodat
szoknyádhoz kötött és sarudtól oldott idegenség

tiltakozásaim izmai bábozott dölyfös molylepkék
a gyermek aki ministránsruhája méhed ellen vét
szintetikus bort és kenyeret veszi magához a lét

koptatott fapadjaiban a zsoltárok is elhallgatnak
beszéltek ők rólad csonkának siketnek némáknak
látod most hallgatnak akik a körmenetben vártak

jelnyelvelt faggyúölelés fogyaszt kívül is belül tor
füstös lobogóképükről az ének zárda és kolostor
nyomorúságom freskóin szentjeimre szakadt kor

a gyermek akit magához vett nyüszítőn gyávasága
torkodnak szegezett élezett penge megbocsátása
megbánt gyónásaim ásító sekrestyéid eutanizálva

hagymáitól szakadt sáros könyörgő inkubátorába
édenkertednek tövistől feslett édes őszi tulipánja
a gyermeket akit világra hoztál ne hagyd magára

Juhász Zsuzsanna

Migráció

            Hát ez az? Ilyen lesz? Ilyen az öregség, hogy bármit beleköpnek az agyamba, én megforgatom? Bármilyen kicsi valóságdarabkát?

            S ha igazán öreg leszek, csak ülök a kispadon, a hipermodern kerekesszékemben, és csak ülök. Ülök ott, ahova tesznek és várom a dobócsillagot. Mert olyan lesz, hisz már most is olyan olykor a világ nekem.

Hogy olykor csak ülök, sétáltatnám az agyamat mindenfelé. Nem dolgozom, nem csinálok semmit, csak hagyom kószálni, amerre akar. Zazent ülök, azt hiszem, a japánok így mondják. Nem elég, ha azt mondom, bátor európai módra, hogy teszem a semmit. Mert európainak lenni, ki tudja mióta egyet jelent a tevéssel. Mert ki tudja, miért, nekünk kell a legnek lenni, elsőnek lenni. Leggyorsabb célbaérőnek. Tán az atombomba feltalálása óta? Mert akkor nagy volt a tét, hogy ki találja fel elsőnek a csodafegyvert, bár tán elég lett volna a befejezéshez egy béketárgyalás is.

            Vagy ki tudja honnan, mikortól ered ez az elsőnek levés, ez a legjobbnak kell lenni gondolat. Ez az örökös felkészülés valamire, várakozás a legjobb technika kijövetelére és átvételére. Pedig olykor csak a homoszexuálisok jönnek ki, de nicsak, ők is főleg az USÁ-ba mennek. Itt, úgy látszik, főleg csak jó dolgokkal lehet előjönni. Bár a homoszexualitás is jó, mert a homoszexuálisoknak jó, de az USÁ-ban jobb, ott jobb annak lenni. Mi tán csak a tárgyi dolgoknak tudunk örülni igazán, az emberieknek nemigen. Ezért vana z, hogy zsenijeinket elűztük innen, vagy elmentek maguktól. A homoszexuálisok biztosan. A homoszexuális zsenik, akik pedig itt is berobbanhattak volna a technológiába. De nem, úgy látszik, nekünk csak a termék kell, a legjobb, legelőbb, az ember, az újító nyavalyái, nyavalygásai nélkül. Csak agyat akarunk, színtiszta agyat, ami elsőnek fut be, elsőként szakítja szét a célszalagot.

            Ki tudja, mi tett bennünket ilyenné? Tán hogy mindig jöttek, jöttek népek innen és onnan. Jöttek maguktól vagy csak zavarták őket, de nem volt megállás. Míg az USA legelőbb hozott embereket, rabszolgákat, magától, jószándékkal tán. S csak aztán mentek utánuk a történelem folyamán szintén maguktól kivándorlók innen, de máshonnan is, mindenünnen a világból. Hogy megcsinálják magukat, hogy szerencsét próbáljanak, hogy földet, aranyat, üzletet találjanak lelkes önmagukhoz. Mintha csak párjukat keresték volna. De bevált.

            Míg mi folyton készültünk. Mint a katonák, rendőrök, felkészültségben voltunk. Az egész földrész mindig várt valamire, készültségben egy egész földrész. S mivel nem lehetett tudni, ki jön, mi jön, és honnan és miért, felkészültek lettünk. És azok is maradtunk, és azok is vagyunk. Csak kreatívak nem vagyunk, hisz katona ne legyen kreatív, az csak teljesítse bátran a parancsot. Mindegy, hogy bi, hetero vagy homo a szexuális irányultsága.

            Így hát nem nagyon érdekelt bennünket az emberekhez kapcsolódó egyéb. Csak zavaró tényező. Az érzelem, a szabadon járó agy. Mozgásban, résen kell lenni mindig. Rajtunk a világ szeme. Nekünk kell úttörőnek lenni, bár az indiánok legelőit volt angolok törték fel. És nekünk kell példát mutatni, hogy mit csinálunk a klímaváltozás üldözöttjeivel. Holott a klímaváltozásban sok egyéb, jóléti állam is ludas. No de sebaj, a F. tengerbe fúlt gyerekek szülei bennünket látnak meg előbb, a mi szemünkbe bámulnak. Vagy ami szemünkkel néznek farkasszemet. S ma az győz, az a legelső, aki elsőnek néz lefelé, elismerve bánatát, bűnbánatát a gyerekek miatt.

            No de hogy lesz ezután? Tudja-e Európa, hogy mivel és hogyan tesz jót? Ez a sok, majd’ félmilliárd katona, akinek hány évszázada már nem volt, nem lehetett magánélete? Vagy ha volt is, csonka volt, mert egy része elégett, feláldoztatott a hovatartozás oltárán. Ahogy a népek nyelve, mert jaj, meg ne sértsük a más ajkúakat, ahogy a szabad, kreatív önmegvalósítás itt, a volt szocialista országban, hogy jaj, meg kell mutatni, hogy ez is életrevaló, tán jobb is, mint a kapitalista rend. S a mindig is kapitalista fele Európának, a spórolós, takarékos, amelyik mosolyog, mert mosolyogni kell, ha adózik, de legszívesebben szíven szúrna minden ingyenélőt a hazájában, de legalábbis leköpné.

            Hát miféle minta leszünk mi, miféle példamutató földrész, ha évszázadok óta, de leginkább az utolsó évtizedekben azt se tudtuk, mit érzünk. Azt tudtuk, hogy mit kell érezni. Mint a tényleges katonáknak: hűséget, lojalitást, még a legnagyobb hülyeség ideákkal is, ha azt vezetőnk agyalta ki. Tudtuk, hogy a rend ez,vagy amaz világrend érdekében mit kell éreznünk.

            És éreztük, amit éreztünk, lopva és azonnal el- és lefojtva magunkban. (Nemhiába született itt Freud, és ment aztán a német lojalitás elől az USÁ-ba.) Itt, és csak itt fedezhette fel igazán az elfojtottakat, mert volt belőlük elég. Hát tényleg szakadtak voltunk, kétfelé szakadtak, jó régóta. Mást mondott az agyunk, és mást diktált volna a szívünk. Ha hagyjuk. És most már nem tudjuk, hogyan kell. Nem tudjuk összekapcsolni szívünket az agyunkkal, ezért van itt oly sokl és egyre fiatalabb Alzheimeres. Középkorú nők és férfiak, erejük, tudásuk teljében betegednek meg, és még azt is elfelejtik, hogy voltak vécén az előbb. És újra mennek, szánalomra méltón, újra a fürdőszobába. S ha tömegével betegszünk meg, ha a fegyelem kínjai megpattannak az agyunkban, akkor miféle példamutató földrész leszünk? Folyton a kagylón ülve fogadjuk vagy sem a migránsokat, és döntünk a sorsukról? Ha elfelejtjük, folyton felejtjük, hogy mi is jöttünk valahonnan, lesz-e együttérzés mibennünk?

            Vagy nem lenne-e jobb megtanulni, hogy hogyan lehet összekötni a szívet az aggyal. Vagyis mozgósítani mindazt, amit megéltünk, és hallgatni, a szívünkre is hallgatni számolgatás közben. Hogy mennyibe fog mindez nekünk kerülni. Mennyibe fáj ez nekünk? Mintha a pénz költése mindig fájdalmas lenne. Holott van, kell lennie annak isw, mikor nem fáj. Csakhogy mi parancshoz szoktunk, végtelen kuporgatáshoz. Zsugori, vén földrész lettünk. Számolgatós. És elfelejtettük, milyen fiatalnak lenni, milyen ésszerű kompromisszumokat kötni, azaz elfogadni annyi szabályt, annyi parancsot, amennyi a megmaradáshoz kell. De nem többet. A többi legyen szabad felhasználású bennünk: kevés pénz, sok érzelem és véletlenség. Mert az is kell. Kell, mert van, létezik, ezért hogy is zárhatnánk ki az életünkből.

            S most, mivel zazent ülök, vagy mert úgy tartja kedvem, bár igazán öreg még nem vagyok, hagyom az agyamnak, hogy megforgassa ezt a dobócsillagot. Ezt a még nem öreg férfit, aki dühös, rám haragszik. Rám, és azért, mert haragot keltettem benne. És nem örül a haragnak, nem szereti, mint mondja, a haragot érezni saját magában.

            S én azóta is csak ülök, ülöm a zazent. Jártatom az agyam, keresem elő a szavakat. Mert hogy is mondta telefonszexes, tapasztalt ismerősöm? Áldott legyen a neve, hogy mondta, nem kell bedőlni a dominát kérő férfiaknak. Mert azok valójában homoszexuálisok, rejtett kis köcsögpalánták. Egy jó nagy nyársra vágynak a fenekükbe. S ímg fizetett dominájuk szidja, ostorozza szavakkal, láthatatlan, ők tényleg üveget dugnak a fenekükbe. Mert erre vágynak, mondta a férfiakról sokat tudó hölgy.

            Mert ehhez vannak szoktatva, mondanám én most már. Mert nem elhanyagoló, de törekvéseiket, ötleteiket mindig eltaposó, kinevető anyjuk volt. És felnőve vágynak, vágynak egy jó anyára. És bizonyára még náluk is szelídebb, halkabb, igazodóbb feleségük van. De agyuk rejtett zugában, szívük rejtett csücskében a ledomináló anya van. Őt akarják visszahozni, vele nosztalgiáznak titokban. Csak éjszaka, telefonnal  a kezükben, miközben a borosüveg nyakára ereszkednek. Mert ehhez vannak szokva, mert ez volt a gyerek-, és honnan, de a felnőttkoruk is. Hogy kussba legyenek, hogy ne legyenek egyéni, elütő gondolataik, hogy igazodjanak mindig. Hogy Európa, szocializmus vagy kapitalizmus fele meg- és egészben maradjon. Homogén. Homogén a szocialista, de a kapitalista világrend is. Egészen tán a hetvenes évek végéig. Amióta nincsenek már világrendek. Amióta boldogan, önfeledten, mámoros önzésben, önérdekűen szakadna el mindenki mindenkitől. A gazdag Európai Unió  a szegénytől, a gazdag országrész a szegénytől, a gazdag főváros a többszáz vidéki munkátlan falutól, férfi a nőtől, nő a gyerektől. Akit eleve meg se szül, nehogy egyszer dönteni kelljen, odaadja-e vagy megtartja.

            S ebben az új szabadságban a régi beidegzések működnek mégis. A megszokás, az ismerős újra és újra megélése. A megbaszottság. Itt is és ott is. Kemény anyától, átszellemült nemzetvezetőtől. És művezetőtől, aki a nagy békeharcban lehetetlen magasra tette a mércét. De megcsináltuk. Csak éppen szétkapcsoltuk a szívünket az agyunktól. És fogalmunk sincs, hogy kell újra összekapcsolni.

            És rojtos lett a fenekünk. De legalább ismerős. Hát hagyjuk, hogy újra és újra, hátulról. Kormányok, miniszterelnökök, népeket irtó, hazából kikergető nemzetvezetők. Diktátorok, akik saját vagyonuk gyarapítása közben hintik a port a szemünkbe. És keltenek gyűlöletet, vagy csak szeretnének kelteni minden jött-ment iránt, minden másság iránt.

            S mi tűrünk és hallgatunk. Még tán titokban élvezzük is. Puszta megszokásból.

            Nosztalgiából.

Száldobágyi Csaba

Ennyi csak

„Ennyi csak, ez a

kis színjáték, mit a part vándora

tőletek kaphat.”

(Szabó Lőrinc: Ipoly fűzei –Tücsökzene 50.)

vonat robog hangja távol

letör egy darabot az éjszakából

ahogy a vashídhoz ér az Ipoly fölött –

s te úsznál de már kapaszkodsz

sodor az éj

minden kis árnyék konok kevély

fölötted képek rajzanak

és megnyílik egy ablak a félhomályon át

képzeleted máris a torkolatig lát

ahol összehordott emlékeid zátonyán

mint vijjogó sirály nyoma

foltokat hagyott annyi

mikor? hová? minek? soha!

így sodródsz tovább melletted hajók

s egy széles uszály

töri meg az alsószél goromba hullámait

ó, de súgnék most én a Dunának s csak neki súgnék én valamit!

hogy sorsommá lett ez a nehéz folyó

és alakít most is mikor áradó éledő

tavasszal a zöld vagy téli partján a jég

éles kövei közt szürke törmelék

andezit

s hogy áttörtem végre a magam korlátait

mikor evezni tanultam a csónakház alatt s emelni súlyos terheket

dobd föl vállra! három, négy!

emeld emeld amíg lehet

és a lányok! minket csodáltak! bőrük meztelen

velünk eveztek ők is

nem is folyón –

tengeren!

– – –

fölötted képek s egy vékony képkeret

az ablak vastag üvegére álmos ég mered