a padló alattam vizes,
a kövek megőrizték az idő sírását.
öreg falak rám dőlnek, de még nem temetnek.
 
mint megszokott ruha,
belém nőtt,
akár egy második bőr.
 
rám tapad,
de a test már tudja,
mégsem hagyja.
 
minden egyes levetett darab
egy mondat,
amit sosem mertem kimondani.
 
csak figyel.
s a fejemben ordít, mint valami visszhang a romok között.
 
végül nem marad semmi rajtam,
csak a bőr, a hús,
és az a fényes seb, amit életnek neveznek.
 
immár mezítelenül állok.
nem a halál ellen
hanem a helyén.
ez az, ami az enyém!
 
levetettem a halált,
s tanulom viselni az életet.