reggel születtem.
víz felett volt langyos a fény
s nem kérdezett semmit.
végigsimított rajtam,
mintha már ismert volna.
 
szárnyaim még vizesek voltak,
azonban máris táncolni kezdtek.
nem gyakoroltam,
csak emlékeztem.
 
az élet rövid! – az öregedéssel járó szlogen.
én viszont, nem sajnálom!
engem nem mérnek órában.
nem fogy el az időm,
csak teljessé válik.
 
vállamon ül a halál,
mint egy barát,
aki tudja, hogy nem kell sietnem.
 
nevetünk mi ketten,
én azon, hogy élek,
ő azon, hogy mennyire vagyok szerelmes a világba.
 
van, hogy megállok a levegőben.
olyankor nem félek.
csak hallgatom,
ahogy a csend megtelik velem.
 
szerencsésnek tartom magam.
nem kellett száz év ahhoz,
hogy boldog legyek.
elég volt egy nap,
s ha ma este el is visz,
akkor sem vesz el.
hiszen, megtörténtem.
 
tiszavirági létem,
te röpke gyönyöröm!
 
egy nap voltam,
de világnyi!