A költészet ítészei szerint egy vers kapcsán a legfontosabb szempont a poéta saját hangjának vizsgálata. Hiszen az adott költő talán csak epigon, avagy – megengedőbb módban – a vers csupán reminiszcencia, emlékködkép vagy valami hasonló; ámbár meglehet, csavar egyet az okfejtő, hogy allúzió, avagy az intertextualitás megjelenése áll az ismerős verskép hátterében. Talán ennyiből is látszik, hogy nehéz és (ön)veszélyes fegyver a versben bujdosás akkor, ha azt magunkat mások által írt versköpenyekbe lopva, mások hangulatait átérezve tesszük. Ahogyan Debreczeny György műveli verskertjét, immár sok évtizede, éles kritikákat és meghitten dicsérő reagálásokat egyaránt kiváltva. Néhány hónapja két kötettel is előrukkolt, gyarapítva sajátos életművét s szaporítva ezzel a tűnődésre kész olvasók gondját vagy örömét.
A kötetek száma (e kettő a sorban a tizenhetedik és a tizennyolcadik) mintegy felmenti a recenzenst – itt és most – ama kötelesség alól, hogy mélyenszántó elemzésbe bocsátkozzon a szerző tagadhatatlanul önálló, sajátos, egyedi alkotói technikájának, módszerének elemeiről. De néhány szempont felvillantása talán hasznos lehet. A két kötet eszközeiben igen, de tartalmában kevésbé szorosan illeszthető egymáshoz, ezért külön-külön bekezdésekben is beszélhetünk róluk. Noha kihangsúlyozandó az mindenképp, hogy a szerzői gondolatazonosság kiindulópontja egy és ugyanaz.
Egyszerűbbnek tűnik – s ugyanakkor mélyebb merítésűnek – az a kötet, amely egyetlen arcot idéz elénk: Thomas Bernhardét. (elhervadnak a versek is [kollázsok Thomas Bernhard verseiből], Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024). A könyv folytatása egy hasonló, ugyanazon szerzőhöz köthető (ezen a szép napon, 2019) vállalkozásnak, de meglehet, előzmény-kötete egy még ki nem választott alkotó (…Adorno? …Broch? …Musil?) sorszedet-válogatásának, megidézve a második jégkorszak eljövetelekor, immár s majd, ama előző hangulatát. Mivel kollázsokról van szó, miképp az alcím eligazítja ebben olvasóját, nehéz a versekből idézeteket kiragadni, hiszen az újabb kollázst eredményez – s így, épp a végtelenítési lehetőség felvillantásával, mintha megtörnénk a szerkezet ívét, lendületét. De megpróbálhatnók mégis érzékeltetni a szerző keserű óráinak hangulatát – mintegy mellékesen azt is megjegyeznők eme kollázskollázzsal, hogy a szerkesztői jegyzetben említett derűnek, humornak legfeljebb, ha grammjai találhatóak meg; de, rendben van, irónia és öngúny föllelhető – nagyjából úgy, mintha magát a fülesfotelbe süppedt Bernhardot „hallgatnánk” az Irtás lapjairól.
Fekete sorokat sorjáz, sorol át, tapogat egymás alá Debreczeny, egy vendéglétezés („megálmodtad-e már kárhozatodat”) vendégszövegeit, már a kávéház („vagy a kopár mezőn, ahol agyonütnek”) kijárata előtt áll, a nagy tükör előtt nézi („a véget sosem érő háborút”) , ez a kabát, ez a kalap, ez az arc („a madarak szétrebbennek a halottról”) az övé-e, a kor is furcsa, valami pincérféle hátulról „belerázza” őt a kabátba, kis kefével is lesöpri a vállait, hát ez itt, a huszonegyedik században („az út menti feszület tovább feszül”) már nincs, de akkor – „ki hallgatja majd el nevemet?”
S ki jegyzi meg? S kit érdekel, ha az nem valamiféle dicstelen áru védjegye, egy ismét oly korban, mikor „feketén állnak sorba a napok”. Azt írtam fentebb, hogy irónia és öngúny – nos, ha jobban elmélyedünk a kötet utóízében, akkor még ezen is javítanunk kell: kevésbé irónia, mint inkább szarkazmus és cinizmus „thébernhardos” elegye lenge be itt minket, kegyes kegyetlenséggel. Mert az alanyt épp csak aktualizálja, a klasszikus recept szerint: tükör által homályosan. Ám emiatt kéretik itt érteni még a hexametert, amúgy, érteni tehát azt, hogy Thomas Bernhardt mennyire is aktuális – itt és most -, mennyire tűpontosak lehetnének a kimondott ítéletei. No persze, meglehet, épp elég ráutaló magatartást tanúsítanunk arra, hogy „titkolja történetét a romlás”, mert mindig így volt e világi élet, s talán valóban sok lenne e karcos-szomorú versek mellé a bernhardi indulat fölfakadása. („Annyit nem ér ez az ország / mint a papír / amelyre a prospektusait nyomják” [A színházcsináló]; „…ebben a törpeállamban minden maga a /gyengeelméjűség / és a szellemi igények az abszolút minimumra / süllyedtek le” [Heldenplatz]). Elég kettő is az ismertebb bernhardi mondatizzásokból ahhoz, hogy bólintsunk Debreczeny visszatérő választására – s egyetértsünk ama summázatban: „milyen szomorú lesz ez az ország / de senki nem szól nem mer szólni”.
A másik friss Debreczeny-kötet (akarom mondani, Vár Ucca Műhely, 2024) már a szokottabb „többszerzős” modellt követi; s a versek hol kollázsokból, hol árnyékrajzolatokból, hol a tudatosan vállalt reminiszcenciák tovább gondolásaiból járják végig önépítő útjukat. Ettől függetlenül a könyv korántsem válik eklektikussá, egészet alkotó verstörténés, sorsalkonymese, egy kor és egy abban lassan fel- s eloldódó személyiség suhan át a látszólag töredékes palimpszeszten. Evidencia, szinte közhely Rimbaud elhíresült mondata, sokszor citálják, jó s rossz kontextusban; szinte már nem is szeretem, most mégis nagyon pontos, precíz, komplex életmű-mottóként érzem ideillesztendőnek: „Én – az mindig valaki más”. A Debreczeny versek hangulata ezt fogadtatja el velünk – s arra is rávilágít, hogy maga a szerző sem gondolja másképp; hiszen „a saját testünk hogyan szólítható / az idő a tér másik testlelke” (nem megyek oda magamhoz).
Van a költészetnek egy sok esetben feloldhatatlan titka: mindenki egyedi, önálló, saját hangon kíván megszólalni; a cél az, hogy a Parnasszus recepciósa névre szóló kulcskártyával fogadja őt, ugyanakkor senki nem születik (a tévhitek ellenére) az első költőnek. Mindenkit valamely korábbi poéta munkája ölel át, rajta keresztül érinti meg a versvilágegyetem teljessége – bizony, a saját arc kimunkálása, a saját hangra találás munkája akkor kezdődik, amikor megértjük ezt a szót: a teljesség. Az egész. Légy annak olyan része, melyben föllelhető a teljesség lényege, s ha kell, más részekkel összekapaszkodva nyiss rést a kifejezhetetlen ködfátyolán. Valahogy úgy, ahogyan azt Debreczeny György teszi, de mindenképp állhatatosan.
Debreczeny György: elhervadnak a versek is (kollázsok Thomas Bernhard verseiből) Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2024. 72. p. és Debreczeny György: akarom mondani, Veszprém, 2024, Vár Ucca Műhely, 125. p.
Debreczeny György verse legutóbb a Szöveten:
Tamási Orosz János kritikája legutóbb a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
