PRÓZAIRODALOM

Ocsovai Ferenc: Rút kis falunk (I.)

Hihetetlen és teljességgel megmagyarázhatatlan élmény volt. Mintha az ember átlépne egyik valóságból, dimenzióból vagy életből a másikba. Innen nézve általában olyan volt Csabának, mintha sohasem létezett volna az a másik létállapot, amelyben ideje nagy részében úszott; onnan nézve, saját magának berendezett új életéből viszont a mostani helyzet tűnt rendszerint lehetetlennek. Egy elsöpört, eltemetett múltnak tetszett, amely minden alkalommal feltámad hamvaiból, akár a főnix, amikor a fiatal férfi Sopány megye határába ér, és ugyanazok az ismerős tájak, völgyek, dombok, szántók, főutak és községházák vonulnak el katonás rendben szemei előtt.

Úgy érezte ilyenkor Csaba, mintha egy tehetetlenségi erő, egy rettenetes sebességgel, centrifugaként száguldó örvény szippantaná egyre beljebb és ejtené csapdába, és mintha mindazok a falak közte és a világ között, amelyeket sikeresen lerombolt évek kemény munkájával, visszaépültek volna. Mint aki elvesztette a kapcsolatot önmagával és legbelsőbb lelki egyensúlyával, és csak tudattalan, lélektelen árnyéktestként kering; remeteként egy sivár pusztában vagy egy személytelen piaci forgatagban. Gyakran jelent meg benne az a szorongató érzés, hogy ugyanakkor minden, amelyet megalkotott és felemelt a szívében az utóbbi néhány évben, Déva váraként omlik össze, amint hazatér, és mindent elölről kell kezdenie megint, ha véget ér a sötét és ördögi éjszaka.

Sokszor elgondolkodott azon, ahogy azt a majdnem teljesen üres busz leghátsó ülésén ezen alkalommal is tette, hogy bárcsak ilyen egyszerű lenne a képlet. Bárcsak száz százalékig kijelenthetné, hogy le tudta zárni életének korábbi fejezeteit, és nem kellene újra alámerülnie a mocsárba, hogy kora ifjúságának démonait ismét előcsalogassa börtönükből. Mégis, volt valami megnyugtató, a biztonság illúzióját keltő stabilitás abban, hogy visszatért újra és újra ugyanabba a nyomasztó, mégis ismerős közegbe, ahol az eltelt esztendők alatt, amíg ő a világot járta, semmi sem változott. Az állandóság gubbasztó, kövér madara olyan büszkén és dölyfösen telepedett a vállaira, hogy egyenesen úgy érezte, amikor otthon volt, mintha nem is létezett volna soha új élete, és mintha a vele történt sorsfordító találkozások, beszélgetések és utazások sohasem történtek volna meg.

Egy álomnak tetszettek csupán mindazok a csodák, amelyeket magába szívott útjai során: Firenze lodzsái, Athén lépcsői, Róma sétányai, Velence lagúnái, Barcelona erkélyei, Krakkó boltívei, Prága tornyai, Fiume és Koper kikötői, Katowice kéményei, Cille hegyormai és Ljubljana várfalai. Úgy tűnt, hogy sohasem léteztek mindezek a helyek, kizárólag a képzeletében és néhány képeskönyvben, mert minden egyes alkalommal, amikor a megye területére lépett, halványulni kezdtek ezek az emlékek fejében. Mégsem lehet azt mondani, hogy teljes mértékben el tudott volna szakadni ettől a világtól, hiszen minden negatív gondolat és ólómsúlyú emlék dacára ez volt az a vidék, amelyet megszokott, és ahová vissza tudott vonulni minden egyes külföldi kaland után, mintha csak erődítményébe vagy teknőspáncéljába húzódna vissza legújabb hódításai után.

Egyenesen úgy érezte, hogy furcsa, PTSD-vel fűszerezett Stockholm-szindrómaként lehetne leírni talán a legjobban azt az élményréteget, ami rárakódott tapasztalataira, észellésére és önismeretére, amikor meglátta a Dühöd községet jelző táblát. Nem tudta elengedni azt a gondolatot, hogy mégiscsak ezen a környéken nőtt fel, és egy torz, se veled, se nélküled kapcsolat bontakozott ki közte és szülőföldje között. Noha általában szentül meg volt róla győződve, hogy nem ő hagyta el hazáját, hanem otthona fordított neki hátat, minden egyes hazatéréskor úgy érezte, a lótuszevők mitikus földjére lépett, és a hazai koszt delejes, borgőzös erővel hatott ítélőképességére.

Minden alkalommal elgyengült és elbizonytalanodott, hogy valóban nem benne van-e a hiba, és tompa ködfelhőbe burkolózott a tudata, amely azt suttogta neki, hogy ezt a kapcsolatot még meg lehet menteni, és rendezheti viszonyát múltjával. Minden alkalommal azonban, amikor végül elhagyta Dühödöt, hallotta, ahogy földre hulló tündéri láncai megcsörrenek, hogy lelke egyszeriben könnyebbé válik, és szeretne végre továbblépni ahelyett, hogy a múltban élne. Habár visszatérve a faluba mindig igyekezett megmagyarázni önmagának, hogy szembe kell néznie a múlttal, mindez semmivé foszlott elhagyva a község határát, és rádöbbent, hogy csak saját lényét kínozza azzal, hogy körbe-körbe éli újra ugyanazokat a jeleneteket más díszletekkel.

Egy sérült bakelitlemez vagy sercegő videókazetta módjára döcögött benne a múlt árnyéka, akár egy végtelenített dezsavű, és minden alkalommal emlékeztetnie kellett magát valahogy, hogy már nem ez az a húsvér valóság, amelyben él; hogy a világ sokkal szélesebb és mélyebb ennél a párezerfős dimbes-dombos falunál, amely nem akar tudni az égvilágon semmiről, ami a Kis-Szekerce és a Nagy-Szekerce nevű csúcsok lábánál elterülő talpalatnyi völgyön kívül helyezkedik el. Csabának folyamatosan emlékeztetnie kellett rá magát, hogy nem hibáztatható azért, mert másik utat választott magának, és amiért nem találta meg a számításait. Nagyon sokáig próbálta magát hitegetni, hogy egyszer majd békére lel, romantikus képzeletében ugyanis mindig arra vágyott, hogy legyen egy olyan szűkebb hazája, amellyel azonosulni tud, és amellyel kölcsönösen megbecsülik egymást.

A Sopány megyei Dühöd azonban egyáltalán nem ez a hely volt, és ezt a szíve mélyén már kisgyerekkorától tudta. Élénken élt még benne, mennyire kiábrándító volt az az élmény, amikor gimnáziumi és egyetemi tanulmányai során más falusi származásúakkal találkozva értesült róla, hogy milyen összetartó és szeretetreméltó közösségek léteznek máshol, ahol a „mindenki ismer mindenkit” jelmondat nem arra utal, hogy mindenki kibeszél mindenkit, vagy esetleg, hogy mindenki kihasznál mindenkit, hanem arra, hogy mindenki kisegít mindenkit. Csabának természetes volt, hogy a párezerfős faluban az emberek nemhogy nem köszöntek egymásnak (legyen szó ismerősről vagy ismeretlenről), hanem a gyűlölködésnek és az irigységnek a legferdébb és legaljasabb formái ütötték fel a fejüket. Az összetartás és szolidaritás éppen úgy hiányzott a faluból, mintha kőből, vagy téglából szeretne építkezni az ember, de kifelejtené a kötőanyagot, és csak idő kérdése lenne, hogy minden összeomoljon.

Ez volt az a hely, ahol, ha valaki elért valamit, akkor a legvisszataszítóbb közönnyel, legyintéssel és fintorral találkozott, és ahol bármilyen kezdeményezésbe fogott volna valaki, az rövid időn belül elhalt, akárcsak egy terméketlen földbe helyezett virág, amely nem tud kicsírázni. Volt ugyan a községnek egy-két büszkesége, akiket előszeretettel kiemeltek, de ők mind a falu legbelsőbb köréhez tartoztak, az úgynevezett tősgyökeres dühödiek közé, akik a csekély számú közösségi programot megszervezték. Ezeken a programokon azonban csak ők maguk voltak szívesen látott vendégek, és ha valaki más is csatlakozni kívánt ezekhez, hogy kivegye a részét a falu életéből, azt rövid időn belül kiutálták, ellehetetlenítették vagy elkedvetlenítették. Semmi sem tetszett azoknak a dühödieknek, akiknek volt némi beleszólása a dolgokba, és legfőképpen akkor nem, ha nem ők maguk voltak az ötletgazdák. Gőgjük és szelektív vakságuk ezt képtelen volt elviselni.

Csabának kicsi korától kezdve éreznie kellett ezt a megkülönböztetést, és el kellett fogadnia, hogy vannak olyan gyerekek, akik az igazibb dühödiek családjából származtak, és akikre mindig több figyelmet fordítottak, bármit is tettek. Mindenki más bevándorló volt, jöttment, senkiházi, vagy olyan illető, aki csak lakosa, de nem lakója, nem bennszülöttje a falunak. Noha Csaba családja maga is nemzedékeken át Dühödön lakott, valami oknál fogva mégis páriának, érinthetetlennek számított, a gyerekek körében pedig ezek a vidéki társadalmi struktúrák igen gyorsan reprodukálódtak, és maguk is számon tartották, ki az, aki része ennek a szűkebb értelemben vett, elit faluközösségnek, ennek a zártkörű gittegyletnek, és ki az, aki a „megtűrt” kategóriába tartozott.

A férfinak felnőtt fejjel volt néhány elmélete arról, miért alakult így a helyiek mentalitása, de rá kellett jönnie, hogy mindegyik ilyen ötlet csupán nevetséges kísérlet volt arra, hogy megvédje valahogy a faluját, és felépíthesse magában a „mi kis falunk” és a „szép kis falunk” mítoszát, amely büszke bástyaként óvja értékeit. Megállapította, hogy a környék tele van sváb és tót hagyományokat ápoló településekkel, Dühödön azonban nem igazán voltak ilyen kisebbségek, ami miatt a helyiek talán azt érezték, magukra maradtak a térségben. Ezért váltak beterjessé és lettek elutasítók mindenkivel szemben, aki újonnan költözött a faluba. Csabának azonban be kellett látnia, hogy ez nevetséges érvelés, és egy idő után feladta, hogy megmagyarázza, hogyan lehet egy ilyen költői és ígézetes környezetben elterülő település ennyire rezignált, rosszindulatú és pesszimista az embereket illetően.

Mintha a hírhedt magyar apátia és patriarchizmus legsötétebb összetevői sűrűsödtek volna össze viharfellegekként a dühödiek feje fölött, amíg a nyárspolgáriság és áskálódás klasszikus jegyei is mind képviseltették magukat. Mintha a falu egy állatorvosi ló lenne, ahol „a dögöljön meg a szomszéd tehene is”, és az egymás boldogságát vámpírként kiszipolyozó, örökös bosszúszellem fűtött mindenkit nem létező és kicsinyes problémáikat elhallgatandó. Csaba igyekezett homokba dugni a fejét, és magával vinni azt, ami jó volt, és amire büszke lehetett, ám akár a falut állítólagosan alapító Töhöt (vagy talán Töhötöm?) nemzetségfőről próbált beszélni másoknak, akár a falu határában lévő római kori erődöt, Furiosát említette, érezte, hogy nem tudja sem harcias oroszlánként védelmezni, sem ódákat zengő bárdként dicsőíteni Dühödöt, amikor értetlen és gúnyos pillantásokkal találkozott.

Meglehet, hogy azért sem tudott vele azonosulni, mert nem tudta elválasztani azoktól az emberektől, akikkel megismerkedett, és akik őt semmibe vették. Noha tehetséges gyerekként tartották számon, lépten-nyomon szembesülnie kellett azzal, hogy barátok nélkül maradt, vagy csak ideig-óráig bízhatott meg valakiben, előbb-utóbb ugyanis mindig felütötte fejét a toxikus irigység ezekben a kapcsolatokban. Nem találkozott igazi mentorálással sem egyetlen tanárnőn kívül, aki maga is mindössze azért élt Dühödön, mert oda ment férjhez, máskülönben nem volt tősgyökeres lakos. Azt sem felejtette el Csaba a rosszindulatú iskolatársakon kívül, hány olyan tanárral találkozott, aki megszégyenítette vagy megkérdőjelezte a tudását, és csak felnőttként döbbent rá, hogy ezek a kiégett, cinikus emberek a fizetésük felvételén és a feszültség levezetésén túl kizárólag a falu „büszekségeivel”, a kiváltságos családok csemetéivel foglalkoznak.

Amikor megdobálták, megrúgdosták, lökdösték, leköpködték és egyszer egy nyári táborban még a szobából is kidobták, még nem látta be, hogy valószínű azok a gyerekek, akik ezt tették vele, szintén áldozatok lehetnek odahaza, és ők is csak gyengébbet kerestek a táplálékláncban. Vagy ott volt az a lány, akit ő sohasem bántott, sőt, titokban nagyon is kedvelt, ám az, most szó szerint idézzük, „mocskos dögnek” nevezte, és egyszer meg is ütötte őt minden ok nélkül, ami aztán később is meghatározta a fiú múzsákhoz és szerelmekhez való tudattalanban lebegő viszonyát. Csaba tudatosította magában mindezt, de nem érezte elégséges magyarázatnak, és sohasem tudott ezeknek az embereknek megbocsátani. Környezetében sokan kicsinyelték le ezeknek a korai emlékeknek a szerepét, mondván, hogy „még csak gyerekek voltak”. Csaba azonban tudta, hogy erre az alapra épült fel aztán a későbbi sorsa is; hogy akárhová ment az életben, kevesebbnek és méltatlanabbnak érezte magát már a kezdetek kezdetén az új közösségben, és a nulladik pillanattól paranoiás volt, hogy máris mindent elrontott.

Elképesztő volt, hogy az úgynevezett „demokratikus” és „felvilágosult” jelenkorba még mindig ennyire mélyen beágyazódott ez a feudális gondolkodás, elmélkedett Csaba. Szentül hitte, hogy a gimnáziumban és az egyetemen kinyílik számára a világ, de sok esetben az új közegekben azért érezte magát kívülállónak, mert egyedüli volt szülőföldjéről zömmel városiak között, és Sopány megyéből is csak elvétve találkozott odavalósi emberekkel. Ha össze is futott velük, inkább le kellett sütnie a szemét, ha Dühöd szóba került, amit igazságtalannak érzett, hiszen annak ellenére azonosították faluközösségével és kellett cipelnie ezt a terhet, hogy odahaza sohasem érezhette át a „dühödiség” előnyeit, és nem tartották őt sohasem őslakosnak. Szégyenérzetet és csalódottságot érzett, miközben hazalátogatásakor mindig azt kommunikálta felé mindenki, hogy benne van a hiba.

Folytatjuk

Ocsovai Ferenc legutóbb a Szöveten: