Ocsovai Ferenc: Menádok (II.)

Bár olyan mély és bensőséges papi titoknak számítottak az ifjú Ábrándi tapasztalatai, hogy soha nem foglalta össze magában őket, tudatalattijában létezett egy kiforrott rendszer ezeknek a női szellemeknek a hierarchiájáról. Eszerint az istennők királynőjét Nórának hívták, és ő volt az, akinek akkora csábereje és hatalma volt, hogy csak a legszükségesebb esetekben merte megidézni az úrnőhöz kapcsolódó legkedvesebb történeteit, mint afféle újra és újra átért epikus költeményeket, amelyek a testi szerelem rejtett dimenzióiba kalauzolták el. A Blankával való találkozó és annak elsöprő kudarca éppen ilyen alkalom volt, így nem volt kérdés, hogy aznap este kihez fognak szólni a férfi imái. Nóra úrnő idomai és ajándékai annyira tökéletesek és ragyogóak voltak, hogy mellettük az összes többi istennő elhalványult és jelentéktelennek tűnt.

Voltak még azért bőven az ifjú panteonjában mesés hatalmú lények, akiknek a többsége ritkán került csupán napirendre. A legfőbb istenségekhez azonban rendszeresen fohászkodott, és általában mindannyiunkhoz valamilyen egyéni őselemet vagy tudatállapotot rendelt. Közéjük tartozott Kira, a termékenység és az anyaság egyik sötétbarna hajú nagyasszonya, akit talán a babiloni Istárhoz lehetett volna hasonlítani; nővére, a szőke Bea ellenben összességében testesítette meg a nőiség különféle aspektusait egyetlen alakban, akárcsak az ószláv Lada vagy az egyiptomi Hathor. Milla, aki bizonyos értelemben Bea lánya volt, az ő huncut kék szemeivel és aranyló fürtjeivel a felhőtlen, bohó ifjúságot jelképezte, mintha Daphné vagy Aphrodité lett volna, miközben hosszú, bronz szálú hajával Ida a tüzes, hévvel teli, vénuszi életvidámságot képviselte. Fontos volt a szégyenlős Júlia, aki az ártatlanság és szűziesség istennője volt, továbbá a göndör fürtű Anna, akihez a vad és zabolátlan fantázia társult, és végül Regina, aki a gyengéd és érzéki szerelem kéjhölgyeként hódított.

Voltak még kevésbé jelentős istennők, mint Zita, aki a mámorral teli egzotikumot szimbolizálta, vagy Rita, aki egy rideg, könyörtelen és magát csak ritkán felkínáló istenség volt, akit ha egyszer végre kiérdemelt valaki, az az illető sohasem felejtette el a vele történő viharos románcot. Amíg az istennők annyira tökéletesek és arányosak voltak, hogy egyáltalán nem lehetett őket sem megközelíteni, sem megszólítani, a félistennők, vagy másnéven titanisszák esetében legalább fennállt ennek a valós kapcsolatnak a látszata, a matematikai esélye, noha Jenő sohasem érezte magát elég méltónak vagy tehetősnek ahhoz, hogy eljuttassa vallomásait ezeknek a még mindig isteni eredetű lényekhez. Pedig a vörös, búzavirágkék tekintetű Éva, a sóvárgást és a vágyakat a végsőkig felkavaró, csalfa és kerekded Maja, az ügyeletes, szenvedélyes „femme fatale” szerepében tündöklő Dóra és a visszafogott naivaként incselkedő Kata mindannyian megdobogtatták a szívét és felkorbácsolták ösztöneit, amikor virtuálisan közvetített, ingyenes szentélyeikbe lépett.

A legtöbbször nyilvánvalóan a Királynő járt Jenő fejében, de időszakosan változott annak szerepe is, melyik istennő foglalta el a központi szerepet az ifjú hitvilágában. Az ezerszámra hemzsegő kisebb nőalakokon kívül pedig még ott voltak azok a múltbéli szerelmek is Ábrándi gimnáziumi és alapszakos egyetemi éveiből, akik így vagy úgy visszautasították ugyan a fiút, de ő sohasem tudta őket teljesen elengedni. Ekkor következett be a mitológia tudományában apoteózisnak nevezett jelenség, ami azt jelentette, hogy a Jenőt kísértő korábbi, halandó szerelmek és hagymázas, futó képzelgések, amelyek a múlt homályába vesztek (és ugyanolyan megközelíthetetlenek voltak, mint az ifjú hőn szeretett istennői) maguk is felemelkedtek az égi lakók sorába és halandó, emberi asszonyokból istenségekké váltak.

Közöttük is meghatározó szerepe volt Ábrándi középiskolai múzsájának, Lujzának, aki Zoé néven vált Jenő panteonjában meghatározó figurává, és olykor még, ha a fiúra rátört a nosztalgia, a többi istennőt is féltékennyé tette, mennyi oltárképet őrizgetett a doktorjelölt a lányról, amelyeknek szükség esetén hódolni tudott. A két asszonyalak idővel egyre inkább eltávolodott egymástól, és Ábrándi már nem is emlékezett rá, hogy istennőivel ellentétben hébe-hóba azért volt lehetősége személyesen is beszélgetni Lujzával, azt pedig egyenesen eltemette és elhazudta tudatában, hogy a lány kifejezetten kedvelte őt, csak Jenő nem szeretett volna róla tudomást venni, és későn ismerte fel hibáját. Sokkal kényelmesebb volt számára istennői filmszalagokra rögzített mítoszait újraélni, vagy éppen online, elérhető félistennőinél transzcendens látogatásokat tenni, hiszen ilyenkor teljesen ura volt a helyzetnek, és olyan tartalommal, továbbá olyan karakterekkel töltötte meg ezeket a szellemalakokat, amilyenekkel csak szerette volna.

Erre próbálta magát emlékeztetni akkor is, amikor egy véletlen folytán, egy kifejezetten jól sikerült tavaszi fesztivál során már kimondottan ittas állapotban összefutott a kampuszon Lujzával, és úgy érezte, valamiféle kísértetet lát. Igyekezett összeegyeztetni Zoét, a romantikus és boldog szárnyalás istennőjét az előtte álló média szakos bölcsészlánnyal, akit viszont még mindig Valószeri Lujzának hívtak. Mindez a másodperc törtrésze alatt történt. Egyáltalán nem készült fel a fiatalember hasonló találkozásra, és bár a lány nem is igazán ért rá, mivel barátai elszólították, néhány érdeklődő, kötelező jellegű kérdést azért intézett Jenőhöz. A rövid beszélgetés során az ifjú, noha megemlítette tudományos eredményeit is és megpróbált büszkélkedni velük, inkább zavarban volt és végtelenül szégyellte magát. Egy gyáva pojácát, egy pondrót látott a porban csúszni egy végtelenül jóságos és kegyes teremtmény előtt, akik mellett viszont Zoé, Nóra és a többi istennő mind holmi cédáknak tűntek csupán.

Ez a jóságos tünemény azonban ahogy érkezett, úgy vált köddé, hiszen Lujza „párja” (legalábbis így hivatkozott valami Zsombor nevű illetőre) már türelmetlenül kereste, és csak pár órára ugrottak be különben is a fesztiválra. A lány köddé vált, Jenő pedig, amíg Simont és többi barátját próbálta reménytelenül, beszámíthatatlan állapotban megkeresni, még legalább két sört és két felest kikért, mintha csak valamelyik istennőjével együtt részegedett volna le. Igyekezett kiverni fejéből az imént történteket, és csupán valami démonikus, hipnotikus látomásként gondolni az egészre, amit másnapra majd úgyis elfelejt, az élmény azonban nem hagyta őt nyugodni. A következő néhány napban azt vette észre, hogy akármennyire is szólongatja istennőit, akármilyen áldozatokat is igyekszik bemutatni nekik, azok egyáltalán nem válaszolnak.

Fohászai és könyörgései nem találnak meghallgatásra, és egyik szentséges lény sem volt képes megmenteni őt attól a pokoli gondolattól, hogy bármit is tesz, Lujza vagy Blanka ugyanúgy nem lehet sohasem az övé, mint ahogy az általa felfedezett és továbbálmodott asszonyok földi másait sem ismerheti meg soha. Azon kapta magát, hogy másképpen kezd el gondolkodni istennőiről, és szokatlan vágyak jelennek meg elméjében, mint például az, hogy valóban találkozni szeretne velük, meg szeretné ismerni őket, meg szeretné hódítani és meg szeretné érinteni őket. Nem csak sziluettjükre és a valós érzékeket elzsibbasztó, ellenállhatatlan bűbájukra vágyott, hanem a csókjukra, a gondolataikra, az álmaikra, sőt, még a félelmeikre is, hogy valóban eggyé válhasson velük. Kíváncsi volt rá, mit szeretnek, mitől viszolyognak, hogyan szórakoznak és miként viszonyulnak az élet különböző, rejtett és feltáratlan varázslataihoz. Arra, hogy szenvednek-e vajon ők is a mindennapokban, mint a fiú, vagy valóban határtalan mennyei mámorban fürdőznek.

Véletlenszerű pillanatokban nem egyszer gondolt arra, vajon hol lehetnek és mit csinálhatnak éppen ezek az istennők; hogy miként érhetné el őket húsvér valójukban, és noha a titanisszák esetében ezekbe szentélytitkokba a felszínen valóban betekintést nyerhetett, tudta, hogy ez nem a teljes kép, és azt is, hogy az istennőkről, akik olyan távolinak és megkaphatatlannak tűntek ekkor a számára, még annyit sem tudhat meg soha, mint Lujza vagy bármelyik másik hajadon a halandók országáról. Hirtelen felnyílt a szeme, és ezáltal a benne élő makulátlan, plasztikus világ konfrontálódott a külső szférákkal, amelyek egyrészt sokkal reménytelenebbnek, másrészt mégis sokkal őszintébbnek és teljesebbnek látszottak. A pogány misztériumokban lubickoló Jenő megtalálta a lírát az általa felszínesnek és prózainak tartott világban, és eldöntötte, hogy megkockázatva istennőit haragját más módot fog találni arra, hogy megszabaduljon őrületétől.

Simon tanácsára egy félig magyar, félig amerikai származású pszichológus-doktorandát hívott találkozóra Ábrándi, a fiatal nőt ugyanis régóta érdekelte már az a kép, amelyet Jenő barátai alakítottak ki az ifjú mitológusról. A fiú ezúttal egy görög étterem mellett döntött, ugyanis biztosra szeretett volna menni. Tudta, hogy ha megihleti a környezet, és elkezd a saját szakterületén belül egy olyan viszonylag közismert témáról beszélni, mint az ókori hellén mitológia, akkor garantáltan leveheti a lábáról műveltségével a Glenda nevű vonzó és szofisztikált lányt. Egészen bizonyos volt, hogy ezúttal valóban randiról van szó, Jenő pedig olyannyira lázba jött, hogy teljesen kivetkőzve magából a lehető legjobb formáját nyújtotta, és képes volt a legegyszerűbb, leghétköznapibb témákról és az élet számos területéről is a legnagyobb könnyedséggel cseverészni. Nem beszélve szűkebb értelemben vett tudományterületéről, amelyről egy egyetemi záróvizsgán sem értekezhetett volna senki sem különben.

Glenda mindeközben figyelmesen, de ámulat helyett inkább némi távolságtartó kíváncsisággal és tárgyilagossággal hallgatta partnerét, amíg mindketten a ház specialitását ették: muszakát és szuvlákit némi görög salátával és dzadzíki szósszal. Noha Jenő nem vette észre, teljes mértékben a fiatal nő uralta a beszélgetést, aki a randi külsőségeit felhasználva igyekezett minél személyesebb kérdéseket intézni a fiúhoz, mintha csak egy terápiás páciense lett volna. Mivel elfogadta és gépiesen megtanulta szemináriumai során, hogy az emberi psziché számára az első benyomásokon múlik minden, Ábrándi iránt pedig az első néhány perc múltán sem érzett semmiféle vonzalmat, úgy döntött, nem akarja megszegni Simonnak tett ígéretét és elvesztegetni az estét. Úgy döntött inkább, hogy kiváló vizsgálati alany lesz számára az intelligens, de kissé szorongó srác, de ha úgy adódik, még akár egy futókalandra is sor kerülhet köztük.

Abban a pillanatban viszont, amikor szóba kerültek az olyan kényes témák, mint korábbi párkapcsolatok vagy a szüzesség elvesztése, inkább Glenda vette át a szót. Igyekezett saját valós (ám többnyire kitalált) élményeivel kendőzetlenül előadni „élete történetét”, hogy megpuhítsa vele partnerét, megnyerje a bizalmát és az maga is vallomást tegyen neki. Jenő azonban teljesen zavarba jött a nemvárt helyzettől, sőt, Glenda úgy látta rajta, hogy percről percre jobban feszeng, és már-már a pánikroham jeleit produkálja, ezzel pedig maradék érdeklődését is elveszítette szánni való beszélgetőtársa iránt, akin kétségtelenül neurotikus tünetek mutatkoztak. Ha Ábrándi annyira szerelmes lesz esetleg, hogy összeszedi magát és továbbra is beszélgetni akar vele, várja majd szeretettel fogadóóráján, hogy részt vegyen doktori kutatásában. Glenda tudatosan felépítette már fejében a teljes forgatókönyvet, hogy fog majd leszerelni minden további próbálkozást a fiú részéről, és hogy fogja őt mégis megtartani, mint potenciális próbababát.

Ekkor, Ábrándi enyhe pánikrohama után nem sokkal történt, hogy a fiatal nő arra panaszkodott, sietni kell, és majd ő fizet, de minél előbb induljanak. Jenő, aki már egyáltalán nem érezte magát nyeregben, sőt, inkább vert kutyaként tekintette magát ebben a lehetetlen beszélgetésben, hiába próbálta marasztalni a lányt. Valamilyen különös, révült pillanat hatására viszont azt vette észre, hogy hirtelen, maga sem emlékezett már rá hogyan, az étterem mosdójában, az egyik fülkében találja magát, és éppen az egyik termékenységistennőnek áldoz titokban, aki talán Kira volt, de emlőinek mágikus vibrálásától nem igazán látta már tisztán a főpap, mi is történt éppen. Ráébredve a szürreális helyzetre és a kísértő kábulatot gyorsan kiheverve visszasietett, mert halványan emlékezett rá, hogy még fizetnie kell, de ezt Glenda már megtette közben, és éppen akkor húzta le csipkés mintájú bankkártyáját, amikor Jenő zihálva ismét az asztalhoz ült. A lány megvető és csípős pillantást vetett rá, majd miután elhagyták a helyet, azonnal kifogásokat keresett, hogy lerázza magáról a mitológust és az nehogy hazakísérje őt.

A visszautasított férfi egyedül maradt, és az egyik külvárosi parkot közelítette meg éppen a sötét éjszakában, amikor furcsa árnyék vetődött rá hirtelen. Olyan volt, mintha Pandora szelencéjét nyitották volna fel benne. A múzsák, istennők, angyalok és mesés, tündéri lények hirtelen olyanná váltak a szemében, mint bosszúálló fúriák, tébolyult erinnüszök, kiéhezett hárpiák, vérszívó vámpírok, őrjöngő strigák, tajtékzó ráksaszák, csábító lidércek és gyötrelmes szukkubuszok, akik csöppenként szivattyúzzák ki belőle az élet nedvét. Úgy rontottak rá hirtelen ezek az ördögi nőalakok, mintha gorgóként akarták volna őt pillantásukkal meggyilkolni, vagy szirénként szerették volna halálba csalogatni énekükkel, miközben azon gúnyolódtak és kacarásztak mindannyian, mennyire szánalmas és szerencsétlen alak Jenő, akit engedelmes rabszolgájukként és bábjukként akkor rángathatnak drótjaikon, amikor csak tetszik nekik.

Ábrándi tehetetlenségében igyekezett elbújni a bokrok közé és újabb áldozatokkal megengesztelni fojtogató istennőit, ám azok csak még inkább kinevették, és a fiatal férfi úgy próbált elrohanni előlük minél messzebbre, mintha azok hollók, varjak és keselyűk képében kopognának csőrükkel koponyáján. Érezte a sasmadár karmait és pengeéles csőrét, ahogyan az máját és ágyékát cibálja. Bármerre is futott azonban, nem volt nyugta kínzó démonaitól, akik, bár mindig is tudta, egyek voltak imádott kéjnőivel, és akik minél nagyobb engedelmességet követeltek tőle, annál inkább elsorvaszották. Jenő ekkor a kannibál dührohamban vergődő és szexualitással vegyes, vérszomjas gyönyörben táncoló ókori bacchánsnőkre gondolt, majd közeli, latin rokonaikra, a rettenetes menádokra, akik mindenüvé üldözik őt, hogy széttépjék tagjait és belőle lakomázzanak, miután már teljesen elhasználták és felemésztették a testét.

Ezek közül a menádok közül is a legnagyobbat egy Zora nevezetű démon harapta ki belőle és ő kaszabolta szét a leginkább lelkét, akiben valahogy Zoé-Lujza és Nóra alakja mosódott össze. Eközben azonban közel ugyanennyire kínozta egy másik sátáni lény is, aki Glenda arcát viselte Blanka körvonalaival, és aki leginkább Kálihoz, a pusztító indiai istennőhöz volt hasonlatos, miközben pajzán, Jenő idegeit kikészítő célzásokkal, és önbecsülését sárba tipró élcekkel alázta meg folyamatosan. Ebben a paranoiás és hallucinációkkal teli állapotban próbálta meg elhessegetni az ifjú a véréből kortyoló és lelkéből lakmározó bestiákat, amikor hirtelen egy hangos, velőt rázó csörömpölés ütötte meg a fülét és erős fényvillanást látott baloldalról. Az egyik park mellett elhaladó villamosvezető egy erre-arra kóválygó, feltehetően részegen vagy betépve csavargó fiatalt látott, és igyekezett behúzni a vészféket, mielőtt megtörténne a baj.

Jenő még akkor is döbbenten és meredten állt, amikor a villamoskocsi, még éppen jókor, sikeresen lefékezett előtte. Annyira a földbe gyökerezett a sokktól a lába, hogy csak lassan tért magához, és a dühös villamosvezető üvöltözése nyomán ébredt csak rá arra, hogy jobb lesz, ha minél előbb elhagyja a síneket, sőt, az egész környéket, mielőtt még rendőrt hívnak rá. A menádok és fúriák viszont ekkor váratlanul elhallgattak fejében, és egy pillanatra eufórikus, szinte az orgazmussal határos érzés kerítette hatalmába a mitológust. Megértette, hogy az élet túlságosan rövid; hogy bármikor véget érhet, és egy percet sem szabad elvesztegetnie hiábavalóságokra, hanem végre el kell kezdenie az életét, hogy leszámolhasson rémálmaival egyszer és mindenkorra. Csakis így érheti el az áhított boldogságot és a maradéktalan megváltást. Még Lujza is eszébe jutott egy pillanatra.

Éppen ezért, miután hazaért, az volt az első dolga, hogy hosszas vívódás és megannyi dédelgetve érlelt merengés után felregisztráljon néhány, számára addig misztikus ködbe burkolódzó, tömjénillatú oldalra, valamint előfizessen néhány olyan szolgáltatásra, amelyek hasznosak bizonyulhatnak abban, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön imádott istennőivel a fiú. Talán éppen ez lehetett az oka annak, hogy a menádok és egyéb szörnyűségek végre ismét elhallgattak az ifjú megbékélt és letompult tudatában, Így ezek után nem sűrűbben, csupán havonta vagy hetente néhányszor bukkantak fel ismét, hogy benyújtsák a számlát, és az istennőkkel töltött gondtalan órákért cserébe mohón üljék meg szerencsétlen, még élő és vonagló áldozatuk halotti torát.

Ocsovai Ferenc prózájának előző része a Szöveten: